Ha lebénul a város, nem indulnak a buszok, újra és újra kigyulladnak a metrókocsik, az nem pillanatnyi, eseti zavar, az rendszerhiba. Pontosan szemlélteti, hogy mennyire képes egy városvezetés, egy állam ellátni a feladatait. A tömegközlekedés konkrétan és szimbolikusan is annak a leképezése, ahogy a politikai rendszer működik. Ezt a romániai úttalan utakon, a budapesti dugókban, vagy a magyarországi sorvadó vasúthálózatokon vergődőknek nem kell magyarázni. Hogy meddig fajulhat az infrastrukturális tehetetlenség, és hogyan fajulhat ez lázadásig, azt most Bangladesben követheti az, aki szeretne tanulni az elrettentő példákból.

Dakkában hónapok óta diáktüntetések zajlanak, ám időszakban a tiltakozások mindennapossá váltak. A legutóbbi demonstrációkat azért kezdték – egy helyi katolikus oktatási központ, a Notre Dame College diákjai – mert a bangladesi fővárosban (8 906 000 ember lakja, az elővárosok lakosságával együtt 12 295 000) lehetetlen közlekedni. Csak ebben az évben háromezer áldozata volt már a közlekedési baleseteknek. Az országban 3,5 millió jármű van regisztrálva (ennél nagyságrendekkel több van az utakon, ám a többség illegálisan közlekedik) és csak 2.5 millió járművezetőnek van jogosítványa. A soksávos utakon (nincsenek sávok felfestve, a járművek úgy sorolnak be egymás mellé, ahogy érik, és úgy haladnak, ahogy tudnak, mindenféle szabályt mellőzve) lehetetlen eljutni A pontból B pontba, iskolába, munkahelyre menni. Az állandó ütközések, az elviselhetetlen tömeg miatt folyamatosak az utcai konfliktusok, veszekedések – ez a feszültség további atrocitásokhoz vezet.

Mondhatjuk, hogy Banglades messze van, hogy nálunk egyáltalán nincs olyan túlnépesedés, mint ott, mégiscsak vannak sávok felfestve az utakra, van némi – akadozva működő – tömegközlekedés, az itt jelen lévő feszültség pedig hellyel-közzel kezelhető. A tanulság azonban nem ez, hanem az, hogy ott, még egy olyan kaotikus, átláthatatlan helyzetben is képes volt a diákság önszervezésre. A szállító vállalatok munkatársai meg tudták szervezni az érdekvédelmet, a sztrájkot. A tüntetők tömeggé tudtak szerveződni, fel tudtak sorakozni a járhatatlan, irányíthatatlan utakon. És a jelek szerint ott is maradnak, dacára annak, hogy a biztonságos közlekedésért, a működő országért szervezett demonstrációk ellen egyre durvábban lépnek fel a hatóságok, illetve az ellentüntetők.

Kik voltak az első áldozatok? Az újságírók. A tiltakozások elindulásának, a tüntetések szervezésének feltétele az volt, hogy a kialakult állapotokról elinduljon egy, sok milliós közösséget bevonó párbeszéd. És elindult. A dakkai diáklapok, a helyi újságok naponta közölnek olyan vitairatokat, cikkeket – amelyeket az „európai értékek”, a szabad sajtó kontinensén ma sajnos mutatóban sem látunk. A másik feltétel az volt, hogy ebben a kaotikus, működésképtelen városban (és országban – hiszen a tüntetések egész Bangladesre kiterjedtek) az elégedetlenkedők, tüntetők tudjanak egymásról. Nem csak esetlegesen, véletlenszerűen, nem csak a közösségi média hírszórásának kiszolgáltatva, hanem profi, pontos információszórás legyen. És a tüntetők, tiltakozók tudtak, tudnak egymásról.

A kollégák a demonstrációk alatt a tömegben, az első sorokban dolgoznak – ez a szakmai minimum. Nem váratlan, ha megsérülnek. Az viszont már az újságírás elleni általános, világszerte folyó hadjárat része, hogy a tiltakozásokon először, célzottan a sajtósokat, fotóriportereket támadták meg az ellentüntetők. Valószínűleg az év egyik fontos sajtófotója, dokumentuma lesz az a kép, amelyen Rahat Karim kezéből megpróbálják kicsavarni a kamerát. Négy társával együtt vadásztak rá a hétvégi tüntetéseken.

Shahidul Alam az egyik legfontosabb, nemzetközi szinten elismert bangladesi fotográfus, a Drik és Pathshala Dél-Ázsiai Médiaintézet alapítója . A tüntetéseket kezdetektől fogva követi, dokumentálja. Vasárnap civilruhás emberek törtek be a lakására, és vitték magukkal. Órákon át keringett a hír arról, hogy elrabolták – miközben Shahidul Alam segíségért kiabált. Aztán kiderült, hogy a civil ruhások nem civilek voltak, hogy rendőrségi kihallgatásra vitték. (Ligetvédők számára igazán ismerős helyzet)

Mindeközben nálunk, a csendesebb, bár szintén kaotikus köz- és nyilvános terekben kevésbé látványos, de annál kitartóbb propaganda folyik az újságírók, fotósok ellen. És által. Most épp Hont András (HVG), Kálmán Olga (?) van célkeresztben, de minden napra jut valaki, akit így vagy úgy meg lehet alázni, aki ellen hergelni lehet. Nem az a lényeg, hogy kit tapos meg a propagandamédia, hanem az, hogy az újságírókkal szembeni bizalmatlanság, megvetés fenntartható legyen. Hogy ne legyenek olyan fórumok, újságok, felületek, amelyeken a társadalmi szükségletek, feszültségek végigbeszélhetőek lennének. Még véletlenül se szerveződjön tömeggé a sokaság, és ha azzá szerveződik, ne legyen látható, hallható és érthető, mit akar.

Ma újságíróként kimenni nyilvános demonstrációra Kelet-Európában, de különösen Magyarországon kockázat – függetlenül attól, hogy milyen sajtónak dolgozik a kolléga. Az újságíróknak esnek azok, akiket megtéveszt a propagandamédia, és elhiszik a szisztematikusan terjesztett rágalmakat. Az újságíróknak esnek azok, akiknek elegük van a propagandamédiából, és munkatársaikon az utcán szeretnének elégtételt venni. Rengeteg a felelősségünk ebben az általános bizalmatlanságban, feszültségben, dühben nekünk is – újságíróknak, és ezzel el kell számolnunk. Az egymás ellen indított rágalomhadjáratokkal, azzal, ahogyan a témáinkat kezeljük, ahogy kiszolgáltatjuk interjúalanyainkat, ahogy felmondjuk a forrásvédelmet, és ahogy szép lassan megfeledkezünk a szakmánkról.

De ki nyer mindebből? Az a hatalom, amelynek nem jó, ha egy társadalom látja, és érti önmagát, ha van tükre, tere, amelyben rendezheti sorait: nevezzük ezt sajtónak. Hol és hogy kezdődik a változás? Ne lőjetek az újságírókra, mert nélkülünk és sajtó nélkül nem fog menni.

Van egy szleng, amit a Magyarország határain kívülről Magyarország felé utazó magyarok használnak: „tekerjünk az Észak-Korea FM-re”. Ez azt jelenti, hogy a román (szlovák, stb.) nyelvű adókról, amint elértük a magyar adáskörzeteket, kapcsoljunk át a magyar nyelvű adókra. Ezeken – az évszázados császári, királyi, pártelnöki, ellentengernagyi, komisszári hagyományoknak megfelelően – mindig minden nagyon szép, minden nagyon jó, és kivétel nélkül mindenki nagyon, de nagyon, mélyen meg van elégedve mindennel. Ilyen mély egyetértés és megelégedés, ilyen virágos jókedv, mint a magyar médiában sehol a búbánatos K. Európában nincsen. Ez annak, aki nincs hozzászokva a magyar nyelvű médiához (mert kitartó, rendszeres munkával leszoktatták róla az elmúlt években) kuriózum, hátborzongató élmény. Észak-Korea FM olyan, mint a horror: bele belekóstol az ember, hogy aztán megnyugodva könyvelhesse el, de jó, hogy saját adáskörzetébe visszatérve eltekerhet, hogy nem ezzel kelnie és feküdnie mindennap (ellentétben a szegény magyarországi médiafogyasztóval, akinek mély részvétemet ezúton is szeretném kifejezni).

Az állami propaganda olyan ma Magyarországon, amilyen (az észak-koreai) nagykönyvben meg van írva. Tökéletesen működik: minden lefedett és kontrollált. Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. És ha nem, akkor azt majd elintézi a biztonsági szolgálat, az őrző-védő cég, a házelnök, a viceházmester, a szóvivő – aki éppen ráér. Az újságírókat itt kitiltják a parlamentből, akkor is, ha az EBESZ a földhöz veri magát.  Magyarország koronázatlan miniszterelnökét csak olyan riporter közelítheti meg, aki elég kérlelhetetlenül újra és újra bele tud kérdezni „ugye miniszterelnök úr, hogy mennyire Önnek van igaza, már megint, most és mindörökké ámen?” Nagy Katalin ennek a műfajnak kétségtelenül a szakmai csúcsa, tanuljunk tőle alázattal. Magyarországon a külföldi sajtó sem ugrál kénye kedve szerint, nem kérdez bele a vakvilágba. Ha mégis megpróbálja, nagyvonalúan kivezettetik és megfeddik, deresre is húzhatnák, de hátha tanul a szép szóból.

Az állami propagandát egyetlenegy veszély fenyegeti: önmaga. Minden egyéb híreszteléssel ellentétben, nem minden újságírót lehet megfegyelmezni, rövid pórázon tartani még Magyarországon sem. Sőt, az utóbbi években azt láttuk-látjuk, hogy egyre több kolléga hagyja ott a szakmát, vagy kezd partizánakciókba a manipulációs monstrummal szemben. Nagy Navarró Balázsék sztrájkja kezdte a sort, és senki sem mondhatja, hogy Balázs könnyen feladta volna. A Fejér Megyei Hírlapban 2016-ban sikerült olyan furmányosan megszerkeszteni a központi irányítással leküldött, kötelezően leközlendő miniszterelnöki interjút (ahogy a szakzsargon nevezte ezt már a Ceausescu érában is „musz-anyagot”), hogy a Pannon Lapok Társasága nem győzött bocsánatot kérni érte. A Népszabadság elleni támadás volt az első olyan sajtó elleni támadás, ami még a fideszes, a miniszterelnökhöz megkérdőjelezhetetlenül hű elitet is megriasztotta, Szőcs Géza „rendkívüli csapásnak” nevezte a magyar sajtószabadságra nézve a lapbezárást. Persze mindenki tudta már akkor: ez még csak a kezdet, a főpróba, és jön majd sorra mindenki – tudták ezt már akkor maguk a fideszesek is. Ekkor terjedt el a a #senkikvagytok hashtag is: a hashtag ellenállás idején nem kell ennél tömörebb összefoglaló. Jött aztán a Magyar Nemzet bezárás, s lett belőle Magyar Hang – A túlélő magazin. A Heti Válasz nyomtatott verzióját alig néhány héttel élte túl az online kiadás: mára azt is „lelőtték”, ahogy a netes (nem annyira képes) beszéd mondja. A Hírtévé munkatársai közül többen (például György Zsombor, Lampé Ágnes, Láng Balázs) felmondtak

Mi jöhet még? A semmi és a senkik. A magyar kormányzati médiakoncentráció Magyarországon és Magyarország határain túl is válsággal küzd, mert leszámítva a gurgulázva, behajolva, mélyen alákérdezőket, a szakképzetlen vágólap-kezelőket, a szakmányban átmásolókat, a szöveggenerátorral publicisztikákat gyártókat, senki sem akar bedolgozni ide. Pénz van, ember nincs a magyarított észak-koreai médiaportfólióra.

Ettől persze Nagyvárad felé haladva, Pusztaújlak közelében már felharsan az Észak-Korea FM. Nyomja ugyanazt, ugyanúgy, rendületlenül. Nem ismeretlen jelenség ez. Romániában megrohadt, penészes gyárfalak mellett elhaladva még ma is láthatóak, kitartanak az egykori, romániai propaganda feliratok. Éljen a párt! Éljen Nicolae Ceausescu elvtárs! És milyen jó megborzongani az árnyékukban: ha nem lennének, még a végén elfelejtenénk, milyen volt ebben élni.