Miért fontos a Magyar Időknek, hogy Esterházy Péter jó író vagy sem? Miért áldoznak rá több cikket is, erősködve, hogy nem az? Hiszen tudniuk kell, hogy kiknek írnak. Az ő olvasóközönségük úgysem olvas Esterházyt, Spirót, Krasznahorkait, Nádast, Závadát, és Radnóti Sándor életműve is hidegen hagyja őket. Akkor miért csinálják?
Ugorjunk egy nagyot.
1937 nyarán a müncheni Hofgartenben Joseph Goebbels megnyitott egy képzőművészeti kiállítást, ahol olyan művészek alkotásai szerepeltek, mint Paul Klee, Otto Dix, Max Ernst, Pablo Picasso, Piet Mondrian, Marc Chagall vagy Moholy-Nagy László. Több mint száz művész, a modernizmus krémje. A tárlat hihetetlenül népszerű lett, naponta átlag húszezren tekintették meg. Csakhogy Goebbels célja nem a modernista művészet népszerűsítése volt, hanem épp ellenkezőleg.
A kiállításnak azt a címet adták, hogy Elfajzott „művészet”, és az alkotókat túllihegett jelentőségű dilettánsoknak, betegelméjűeknek, istenkáromlóknak, a zsidó kultúra által fertőzött nemzetgyalázóknak bélyegezték. Gondoskodtak róla, hogy erről a közönség is tudomást szerezzen, ezért a kiállított műveket becsmérlő feliratokkal látták el, mintegy tájékoztatásképpen.
A nácik nem tartották magukat művészetellenesnek, de csak azt a művészetet viselték el, amelyet irányítani lehetett és propaganda-célokra használni. Egyfajta heroikus romantizmust propagáltak, ahol minden tökéletes. Az expresszionizmus, szürrealizmus, dadaizmus, szimbolizmus nem ilyen, ezeken a területeken túl nagy a szabadság és nonkonformizmus.
Az Elfajzott „művészet” kiállítással egyidőben egy másikat is megnyitottak Große Deutsche Kunstausstellung címmel, az lett volna a „eredeti” kiállítás, ott mutatták meg a követendő irányt. Hősiességet, hűséget, optimizmust, maszkulin erőt és északi szépséget sugárzó, grandiózus művek kaptak ott helyet. Görög-római klasszikus ízlés, semmi szorongás, létbizonytalanság, semmi háborús trauma, csak izmok és optimizmus. Azonban a vad nácirajongókat és az odarendelt közönséget kivéve ezt a kiállítást alig látogatták, noha gyakorlatilag egymás mellett volt a kettő.
Goebbels számított erre. Korábban ő maga is az expresszionista festészet rajongója volt, ezért tudta, hogy a náci izomszobrok nem rúghatnak labdába a valódi művészet mellett. Csakhogy Hitler a művészetben is a nemzetiszocialista eszmét akarta látni, így ki kellett találnia valamit. És ki is találta: amit nem taposhatsz el és nem rejthetsz el az emberek elől, azt mutasd meg mindenkinek – de helyezd olyan kontextusba, hogy az emberek kigúnyolják és megvessék. Így született az Elfajzott „művészet” ötlete, amely úgy mutatta be a huszadik század megkerülhetetlen, kiváló művészeit, hogy az a rengeteg látogató degeneráltnak, ocsmánynak, értéktelennek látta őket.
És ha az, ami valóban értékes, az emberek szemében ocsmány és elvetendő lesz... akkor mi marad értéknek? Az, amiről a hatalom azt mondja, hogy érték.
Ugorjunk vissza.
A Magyar Időket valószínűleg egyáltalán nem érdekli, hogy Esterházy jó író vagy sem. Vagy bárki más jó író-e azok közül, akiket ócsárolni szoktak. Ők pusztán szimbólumok, és azt a területet jelképezik, amit nem sikerült elfoglalni, mert ott túl nagy a szabadság és nonkonformizmus. Ezt a szimbólumot szerintük le kell dönteni. De mivel az nem könnyű, inkább a goebbelsi módszert alkalmazzák: bármekkora kvalitás is legyen valaki, csak a megfelelő kontextusba kell helyezni, és a tömeg azután bárhol találkozik vele, kigúnyolja és megveti.
Egyébként a megbélyegzett német művészek a kiállítás után nem lelhettek többé nyugalomra. Menesztették őket oktatói állásaikból, nem kaptak többé megrendeléseket, sokan emigráltak vagy a menekülés más formáit választották. Max Ernst Amerikába, Paul Klee Svájcba költözött, Otto Dix vidékre vonult és csak problémamentes tájképeket volt hajlandó festeni, Ernst Ludwig Kirchner öngyilkos lett.
Szerencsére Esterházy Péter már nyugalomra lelt.
