Valahogy vonzódunk a kerek évfordulókhoz. Biztosnak tűnő, egyértelmű fogodzókat jelentenek abban az illékony, végtelenül összetett folyamatban, amit közkeletűen "történelemnek" nevezünk. Egy adott kronológia szerint száz éve ért véget az első világháború. Valójában persze a dolog nem ennyire egyszerű: az a háború sok szempontól még ma is zajlik (és itt nem Foch marsall elhíresült mondására utalok a "húsz év fegyverszünetről"), és sok szempontból jóval előbb elkezdődött, mint 1914. 

De kétségtelen, a kijelölt dátumok koordinátarendszerében száz éve ért hivatalos véget a háború. Sokan emlékeznek az áldozatokra, és a hősökre. De vajon kik voltak az áldozatok, és kik a hősök? Egyáltalán: van-e értelme az efféle kategóriáknak? 

Már 2014-ben sajátos, mégis igen jellemző történetpolitikai vita bontakozott ki a brit sajtóban és közéletben az első világháború kitörésének centenáriumával kapcsolatban. A konzervatív kormány oktatási minisztere, Michael Gove hevesen kikelt a „balos történészek” ellen, akik kétségbe vonják, hogy a háború oka kizárólag a német militarizmus volt, belerondítanak a brit hősiesség és hazafiasság eszményeibe, és eszméiket olyan defetista, kártékony és hazafiatlan filmekkel népszerűsítik, mint a Rowan Atkinson fémjelezte Fekete Vipera-sorozat utolsó évada, vagy a Richard Attenborough-rendezte Oh, What a Lovely War (az előbbit amúgy 1989-ben, az utóbbit pedig 1969-ben forgatták).

A kibontakozó vitákban rengetegen megszólaltak – és bár a történészek túlnyomó része ostobaságnak, történelmietlen és veszélyes frázispuffogtatásnak minősítette Gove véleményét, de voltak védelmezői is elegen. Száz évvel a háború kitörése után, amely – és ebben végső soron nemigen akadtak véleménykülönbségek – az addigi legnagyobb léptékű, immár szinte globális szenvedéseket zúdította az emberiségre (különösen, ha a részben a háború következményeként elterjedő spanyolnátha-járványt is ide vesszük), még mindig erősen él a dicsőség-narratíva, amely nem áldozatokként, hanem hősökként tekint az elesettekre és azokra a százmilliókra, akik megszenvedték a harcokat, a gazdasági összeomlást. A háború dicsősége - sajátos társadalmi tudatzavar. 

A nagy háborút – és általában a háborút – ezek a narratívák tulajdonképpen ugyanabban a logikában szemlélték, mint kitörésekor: az ellenség felelősségét hangsúlyozták (hiszen kevesen merik – és talán akarják – kimondani, hogy a háború szerintük önmagában üdvös), és igazolni kívánták azokat az áldozatokat amelyeket mások hoztak.

1914-ben is voltak már a háborúnak ellenzői; hangjuk azonban jórészt elsikkadt az igazságosnak és szükségszerűnek tekintett háborút üdvözlők minden irányból felhangzó kórusában. Hazaárulónak, hazátlan bitangnak titulálták a háború ellenzőit, a sajtó minden országban a meglincselésükre buzdított – a szocialista-pacifista Jean Jaurést egy nacionalista agyonlőtte: „a haza ellenségét akartam megsemmisíteni” – nyilatkozta büszkén. 

Mert a háború, úgymond, a közös veszély és a közös védekezés (mindig védekezés, hiszen a Napóleonnak tulajdonított taktikai közhely szerint a legjobb védekezés a támadás, a megelőző csapás) összehozza az amúgy osztályokra, érdekcsoportokra, politikai oldalakra és számos egyéb, ellenséges vagy legalábbis viszálykodó halmazokra oszló „nemzetet” vagy „népet”. Ez a „népközösség”, a Burgfrieden, a l'union sacrée lidérces kora. A vérszomj szent társadalmi szövetsége. 

Ám nehéz attól eltekinteni, hogy mégis jó előre lehetett tudni (mert társadalmilag meghatározott volt), hogy kik mennek a sáros, halálos lövészárkokba, kik az aládúcolt, valamivel biztonságosabb tiszti fedezékekbe, kik a főhadiszállások szőnyeges, a fronttól távoli termeibe – és kik maradnak otthon, a lapok szerkesztőségében, a parlamentekben, a hadiipari vállaltok igazgatótanácsaiban, hogy a dicsőségről beszéljenek és frázisokkal tisztelegjenek a "hősök" előtt.

A mindig lényeglátóan tömör Bertolt Brecht így írt a Német háborús kátéban:

Az uralmon lévők mondják, a hadseregben
Népközösség van.
Igaz-e – megtudhatjátok a konyhán.
A szívekben legyen egyforma a bátorság. De
A tálakban
Kétféle az étel.
(Hajnal Gábor fordítása)

És persze ott voltak maguk a közkatonák – akiknek a frontok poklában hamar kialakult saját képük a társadalom rétegződéséről, a hősiességről, a háború jelentéséről. Már 1914 végétől egyre gyakoribbak lettek a frontbarátkozások, a dezertálások és akaratlagos fogságba esések (emlékezzünk csak Švejkre!), majd 1916-tól a jelentésekben megjelenik a saját tisztek agyonlövése (gondoljunk csak például Egon Erwin Kisch írásaira!); a háború (egyéb okok mellett, persze) azért ért véget (szakadt félbe), mert a régi módokon már nem volt többé viselhető. A hadseregek 1917-re mindkét oldalon egyre inkább demoralizálódtak. A dezertálások és katonalázadások immár egy általános, világméretű forradalom rémképét vetítették az államok vezetői elé, és 1917-1919 folyamán azután ezek a forradalmak vagy forradalmi felkelések rendre ki is törtek.

Ez az érzés megjelent a katonadalokban is. Mert nem csupán az erre fizetett, vagy a buzgó önkéntes rímfaragók által megírt, a hadtápparancsnokságok által színes nyomatokon osztogatott lelkes menetnóták léteztek: a katonák (hiszen maguk voltak a „nép”) sajátos népdalokat alkottak, többnyire már meglévő népdalok, vagy éppen már létező katonadalok dallamára. A nemzeti dicsőségről, bátorságról és áldozatvállalásról szóló hivatalos kultúrával szemben kialakult a lövészárkok terjedelmes és kétségbeesett, időnként viszont millenáris várakozásokat hangoztató ellenkultúrája.

Hangos volt, tiszteletlen, elkeseredett, gúnyos és dühös. 

A Hanging on the Old Barbed Wire című dal szinte brechti, balladai tömörséggel mutatja meg a háború társadalmának alulnézeti képét. A dalt körülbelül 1916-tól énekelték a The British Grenadiers című ismert (totálisan ellenkező társadalmi töltetű) menetdal dallamára a brit lövészárkokban – azokban, amiket a Fekete Vipera olyan maró, fájdalmas szarkazmussal mutatott be, hogy kivívta ezzel a dicsőség-narratíva védelmezőinek szent haragját. Jelentések szerint a tiszti állomány igyekezett elejét venni az utolsó versszak eléneklésének (hiszen a többi versszak, bár igencsak gúnyosak voltak, csupán az utolsó versszak fényében váltak hátborzongató, kétségbeesett üzenetté).

A tiltásnak persze kevés foganatja volt.

A dal akkor vált újra közismertté, mikor 1988-ban a Chumbawamba brit anarcho-punk együttes felvette az English Rebel Songs 1381–1914 (Angol lázadó dalok, 1381-1914) című albumára (bár az időkeretből kissé kilógott).

A SZÖGESDRÓTRA FENNAKADVA

Ha a tábornokot keresed
Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled
Ha a tábornokot keresed, én tudom, hol leled:
A mellére új kitüntetést tűz

Én láttam, én láttam, ahogy a mellére új kitüntetést tűz
A mellére új kitüntetést tűz

Ha az ezredest keresed
Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled
Ha az ezredest keresed, én tudom, hol leled:
Nagy kényelmesen pofáját tömi

Én láttam, én láttam, nagy kényelmesen pofáját tömi
Nagy kényelmesen pofáját tömi

Ha az őrmestert keresed
Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled
Ha az őrmestert keresed, én tudom, hol leled:
A század rumját most faszolja el

Én láttam, én láttam, hogy a század rumját most faszolja el
A század rumját most faszolja el

Ha a bakát keresed
Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled
Ha a bakát keresed, én tudom, hol leled:
A szögesdrótra fennakadva lóg

Én láttam, én láttam, ahogy a szögesdrótra fennakadva lóg
A szögesdrótra fennakadva lóg

(Járai Erzsébet fordítása)