A jó rémhír (manapság divatos nevén: fake news) mindig egy kicsit hihető is. Nem nagyon, mert akkor nem is igazán érdekes, de valamennyire.

A jó rémhír leginkább attól hihető, hogy – némi ráhagyással – akár igaz is lehetne.

Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Vagy valaki nem bujkál benne.

Így a jó rémhír nem csupán egyfajta fikciós műfaj, de valójában fontos történeti forrás is. Nem elsősorban arra világít rá, hogy az emberek milyen abszurd dolgokban képesek hinni (ezt tudjuk magunktól is), hanem sokkal inkább arra, hogy a valóság maga milyen abszurddá válhat, mikor sajátos televényt szolgáltat a jó rémhírnek. (Gondoljunk csak a „post-truth” kifejezés újdonsült diadalmenetére.)

A felfordult világban, ahol a valóságos hírek is szinte felfoghatatlanok, a rémhírek e valóság részévé válnak, ellenpontozzák és kihangsúlyozzák annak hihetetlenségét. Sőt, alakítják is. Óriási irodalma van a rémhíreknek, a lázadásokat és forradalmakat megelőző és kirobbantó bizonytalanságból fakadó rettegésnek, a pogromokat kiváltó pletykáknak, a tőzsdéket megrázó, önbeteljesítő híreszteléseknek. Hogy az arisztokraták kastélyaikban gabonát rejtegetnek, hogy felverjék az árakat; hogy a hatóságok a kutakba szórt bizmutporral akarják megmérgezni a parasztokat; hogy a kínaiak ellopott gyerekekből főzik a pekingi kacsát; hogy a „migránsok” megerőszakolják lányainkat és asszonyainkat; hogy a való világ szörnyűségei mögött valami grandiózus, átfogó, gonosz terv lappang, az éppen aktuális ellenség összeesküvése, Soros, a Cion bölcsei, vagy éppen a jeruzsálemi főmufti. Egy globális titkos magyarázat – amit persze végső soron mindenki ismer.

Rengetegen foglalkoztak már a háborúk, forradalmak, sőt természeti katasztrófák előtt/alatt előgomolygó és felívelő irracionális félelemhullámokkal; az előítéletekből, babonákból, valódi- és ál-rémhírekből, tényleges gazdasági és kulturális feszültségekből, rasszista és fundamentalista narratívákból, konkrét tapasztalatokból és számos más tényezőből összeálló Nagy Félelmekkel (amelyekre azután többnyire valamiféle – vagy éppen többféle – Nagy Terror adott megnyugtatónak szánt válaszokat.)

Ezt a gyanakvást néhányan cseppet sem metaforikus értelemben mérgezésnek tekintik: híres könyvében (Poisons of the Past, 1989) Mary K. Matossian egyenesen azt állítja, hogy a francia forradalmat megelőző, beharangozó és radikalizáló Grande Peur nem kis részben egy átfogó, össznépi anyarozs-mérgezés eredménye volt. Jobb termésű években, érvelt Matossian, az anyarozzsal – ezzel a hallucinogén üszöggombával, amiből Albert Hofmann 1938-ban az LSD-t szintetizálta – fertőzött gabonát elégették; ám az 1788-as rossz termés, a gabonahiány miatt a gombás kalászokat is lisztté őrölték. A kenyér is, a kalács is társadalmi víziókat okozott. Vagyis Matossian szerint 1789 nyarán Franciaország derék népe irtózatos módon begombázott – és sziporkázó hallucinációitól űzve dobott csóvát a feudalizmus düledező, de még kellőképpen dölyfös várkastélyára.

A szürrealisták, a freudo-marxisták, majd nyomdokukon haladva az 1968-as szituacionisták imádták volna ezt a gondolatot: a forradalom, mint módosult tudatállapot, a nép – passzivitásra nevelő – ópiuma helyett a nép kreatív képzeletét a maximumon is túlhajtó LSD-je. Sade márki, Lautréamont, Wilhelm Reich, Allen Ginsberg és Timothy Leary forradalma.

Mindez persze túl frappáns ahhoz, hogy teljesen igaz lehessen, és különben is: már Georges Lefebvre rámutatott, hogy a Nagy Félelem csak járuléka, nem oka volt a nagy forradalomnak. (Ha pedig valakit okolni lehet, akkor leginkább a skandináv isteneket: a sorozatosan katasztrofális terméseket okozó rövidke jégkorszak az izlandi Lakagígar 1783-as kitörésének eredménye volt.)

Ám egy világban, amely valóban a feje tetején áll, az igazság csak a hamisítás egy mozzanata – írta 1967-ben Guy Debord A spektákulum társadalmában.

Márpedig a világ gyakran a feje tetejére áll (afféle alapállapota ez már, mint a hegeli dialektikának) – vagyis tulajdonképpen folyamatos (legfeljebb változó intenzitású) az igazság társadalmi relativitása.

A mai, iparszerűen gyártott fake-news-univerzum valóságában tulajdonképpen üdítő naivitása van azoknak a több mint száz évvel ezelőtti rémhíreknek, amelyek az első világháború kitörését megelőzően, vagy azzal egyidőben terjedtek.

„Közeleg a tél” – a Mások-szindróma

Sartre sokat (és kissé kopottá) idézett szövege szerint „a Pokol – a másik ember”, ami háborúban persze különösen plauzibilissé válik; ráadásul ilyenkor emberek különféle mátrixok szerint meghatározott csoportjai is egymásban hallucinálnak kollektív poklokat, elkülönülő pokol-halmazokat, miközben – természetesen – fenntartják a jogot megannyi kis magánpokluk fenntartására és exkluzív művelésére. A Pokol a másik ország, a másik nemzet, a másik vallás, a másik kultúra… és persze valami minél inkább manifeszt módon más, annál ördögibb.

Háborúk idején viszont a hadviselő országok népe minden egyéb tudatmódosító (lásd Matossian elméletét) szükségszerű felhasználása nélkül is lelkesen vetik magukat a Nagy Félelem egy speciális változatába, a népszerű kémhisztériába. A játéknak nincsenek rögzült szabályai, legfeljebb általános jellemzői. Kell hozzá egy állam, ami ellenségképeket gyártva igyekszik szorosra fűzni polgárainak lelkesedését a közös „ügy” iránt. És kellenek a „Mások”. A minél másabbak.

Így történt ez 1914-ben is, mikor Európa-szerte gőzerővel folyt a Mások keresése, ez a sajátos boszorkányüldözés. Márpedig ha boszorkányok nincsenek (ebben azért 1914-ben, az egymás állampolgárait éppen a technika új csodáival legyilkolni készülő civilizált világban már meglehetős konszenzus uralkodott), akkor más Mások után kellett nézni. A jól bevált, beágyazódott nemzeti sztereotípiák mellett (vö. pl. csigazabáló, piperkőc franciák vs. kockafejű, káposztazabáló németek, hogy a saját példáinkról most ne essék szó...) Európában ekkor még kifejezett egzotikumként lehetett nagyokat gyanakodni az olyan jövevényekre, mint a kínaiak.

A kínai Másokról szóló cikk Az Est  1914. június ötödikei számában jelent meg – vagyis még az aktuális Nagy Félelem idején, amikor mindenki tudta, hogy háború lesz, de szinte senki sem akarta tudomásul venni, hogy ez mit is jelent. A cikk a budapesti kínai kolónia átvilágításáról szól. Merthogy felmerült a gyanú: netán orosz kémek ők, és a hadügyminisztérium felkérte a belügyminisztériumot, hogy e kényes ügyben intézkedés foganatosíttassék.

A Nagy Félelem kis csavarjai (és roppant dugattyúi is) pontosan így működnek. A cikkből kiderül: a magyar fővárosban ekkor összesen 62 kínai lakott, akik részint apró zsírkő-szobrocskákat és papírdíszeket készítettek, részint az utcán ezeket árulták keleti nippekre vágyó polgároknak. Sajátos, hogy Európában a kínaiak leginkább ezzel a hiánypótló, de talán nem igazán nagy volumenű üzlettel foglalkoztak, illetve – Nyugaton, főleg Nagy Britanniában – ópiumbarlangokat és kínai cirkuszokat tartottak fenn. A gőzmosodák, a vasutakat és gátakat építő kínai kulik és a legmélyebb tárnákba éhbérért alászálló kínai bányászok inkább még a két Amerikában jelentek meg nagyobb számban.

Kubikos volt Magyarországon is bőven, és mosónő is.

A csecsebecse-üzleten kívül egy fő kínai házbéruzsorával foglalkozott („elsajátította” ez a „budapesti sajátosságot”, írja becsületes önkritikával Az Est): ő lakásokat bérelt, amelyeket azután jókora felárral adott ki honfitársainak. (Mindez akkor történt, mikor a kínai újkapitalizmus még nem árasztotta el a nyugati világot olyan fogyasztói javakkal, amelyek nélkül ma életünket már elképzelni sem tudjuk, mint például az elemes orrszőrnyíró és az egyszer-használatos echte pamut nejlonzokni – bár persze nem ezért emlegetünk „boldog békeidőket”.)

A cikkből kiderül, hogy a Budapesten tartózkodó kínaiak közül senki nem beszélt magyarul. Néhányan törték a németet. Akkoriban igencsak kiríttak még Budapest lakói közül. És – anélkül, hogy ezzel leminősítenénk az ilyen jellegű kereskedelmet – a zsírkőszobor-mozgóárusi pozíció nem igazán volt alkalmas rá, hogy az ember a legmagasabb császári és királyi hadititkok közelébe férkőzzön. Az Est külön kiemelte egyébként – ez is becsületére legyen mondva – hogy a kínaiak milyen puritánok, milyen keményen dolgoznak.

És persze egyáltalán nem kémkedtek II. Miklós cár kancsukauralma számára. Erre teljesen, minden szempontból, tökéletesen és végletesen alkalmatlanok voltak – törvényszerű hát, hogy mindenki kémeknek hitte őket. Ha kémnek nem is voltak jók, de a gyanakvás tárgyának annál jobban megfeleltek.

Pedig egzotikus neve és minden egzotikus külsősége ellenére még az izgalmasan, pikánsan hírhedt Mata Hari sem volt egyáltalán távol-keleti.

Úgy hívták: Margaretha Geertruida Zelle. 

„Drágul a hús a városszélen” – a társadalmi Mások

Persze, a másság nem csupán etnikai – mindenki Más, mindenki gyanús. A kapitalista társadalom alapvető, strukturális ellentétei sajátos felhangokat kaphatnak a rémhírek fake-univerzumában. Nézzük csak az az első háborús hetek egyik delikát rémhírét, az aranyautók mítoszát.

A történet szerint lefüggönyözött automobiljaikban nőnek öltözött franciák igyekszenek aranyrudakká tett vagyonukat a velük szövetséges Oroszország felé az országból kimenteni.

Ebben a jó rémhír összes elképzelhető ismérve megtalálható. 1914-ben eleve gyanús volt, aki autóval furikázott; egy rendes összeesküvő legyen francia, mint Richelieu bíboros, és – ha már összeesküvő – viseljen női ruhát, mint az összes ilyen témájú filléres regény és népszínmű vonatkozó szereplői. És persze Oroszország, a régi fenyegető, keleti nagyhatalom felé hurcolja aranyba konvertált vagyonát, egyrészt praktikus okokból, másrészt mivel azt úgy követeli meg a népi dramaturgia. Mert a nőies franciák messze voltak, de a muszkák mindig is közel.

Ugyanakkor a háború kitörése előtt és közvetlenül utána valóban komoly tőkemozgások és -áthelyezések zajlottak Európa-szerte. Ezeknek persze nem az autókban elrejtett aranyrudak voltak az eszközei, a dolog sokkal kevésbé volt romantikus; az egyes országok kormányai különféle intézkedésekkel próbálkoztak, hogy egyrészt visszahívják az ellenséges szövetségi rendszerbe tartozó országokba invesztált tőkéket, másrészt otthon horgonyozzák le a külföldi tőkebefektetéseket.

De az aranyautók legendája sokkal érdekesebb volt a számokkal, kimutatásokkal és rendeletekkel operáló valóságnál. És persze érthetőbb is.

Magára ismert benne a pénzét a párnacihába rejtő gazda, a „biztos” aranyba fektető kispolgár, vagy a kevés pénzét valami – netán éppen francia tulajdonú – bankban tartó, folyton aggódó kistisztviselő. A pénz ilyen regényes kimentése az adott körülmények között végtelenül logikusnak és érthetőnek látszott, de egyben sajátos elidegenítési effektussal is dolgozott – ki különbözhetett volna jobban az aratásból hazaszekerező, abált szalonnát falatozó alföldi gazdától, mint egy női ruhába öltözött, gépkocsin suhanó csigazabáló francia? Hogy miért kellett ehhez a női ruha? Mert úgy érdekesebb. Ha valaki rosszban sántikál, adja meg a módját. És mindenképpen kötődjön a bankok, a pénzvilág riasztóan érthetetlen, a mindennapokra mégis állandó hatást gyakorló világához, a finánctőke esetében természetes, mégis ördögi spekulációhoz.

A rémhír maga ugyanis kollektív műfaj, instant szájhagyomány. Egyszerre okozza az információ bősége és szűkössége; mikor az új információk áradásában az emberek valamilyen átfogó, értelmező és összekapcsoló rendszert keresnek, ami segíti az eligazodást. Bár a háború kitörésekor rengeteg volt a hivatalos és félhivatalos információ, a konkrétan húsba vágó hír, az ellenségkép határozottan kiforratlan, elvont és távoli volt. Ahogy Az Est cikkeiből is kiderül, az aranyautókról szóló legenda elsősorban vidéken terjedt és öltött különféle öntevékeny formákat. Ahol a vagyont – már akinek akadt – még mindig előszeretettel ingóságokban halmozták fel, és ahol a gépkocsis ember eleve osztály- és tájidegennek számított.

És persze ott volt a mítosz kulcspontja, a bűvös arany. Külön rémhír-iparág telepedett az absztrakt érték ősi matériájára és metaforájára; aranyvonatok, színarany vécécsészék és aranyvárosok legendái, egészen a nagy, arany alvázzal ellátott túrakocsiig, amelyen Gorcsev Iván (a maga orosz nevével!), a Rangoon teherhajó volt matróza furikázott kalandról kalandra a fizikai Nobel-díj elnyerése után. Hiszen az arany, mint afféle általános egyenérték nem csupán drága volt, de éppen józanésszel nehezen értelmezhető drágasága tette egyben misztikussá is.

És persze az egész történet meglévő, régi társadalmi feszültségekre is alapozott. A háborús propaganda és a nyomában kirobbanó kémhisztéria kiváltotta „hazafias éberség” jó ürügyként szolgált a gazdagokkal szembeni (sokszor megalapozott) ellenszenv és gyanakvás levezetésére. A vidéken összeverbuválódott vigilante-brigádok lelkes tevékenysége mögött ez is ott húzódott. Mint ahogy az állam sem pusztán a kémekkel és vagyonmentőkkel szembeni averziói miatt végzett erősen eltúlzott közúti ellenőrzéseket. Folyt az esetlegesen mozgósítható gépjármű-állomány számbavétele.

Ha pedig némelyik kocsiban netán botcsinálta transzvesztita franciák kuporogtak volna dugi aranyrúdjaikon, hát az lett volna az igazi bónusz. Ilyenről persze nem tudunk. De akkor sokan tudni vélték.

Aztán idővel, ahogy a háború gőzhengere egyre magasabb fokozatba kapcsolt, az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb lett annál, hogy olcsó kémhistóriákból szalajtott fantomokra vadásszanak az utakon. A valódi hírek sokkal rémesebbek lettek, a világ egyszerre vált mind kaotikusabbá és mind nyilvánvalóbbá. Az aranyautók legendája már-már békebeli folklórrá kopott, hogy azután később, más nagy sorsfordulók idején modernizáltabb formában éledjen újjá. Ahogy azt a legszebb, legfrappánsabb magyar rémhír-leírásban olvashatjuk:

Kún Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután - úgy öt óra felé - a Hungária-szállóban székelő szovjet-ház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga a népbiztos vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgyhogy arcát is látni lehetett.

Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság-téren, valami Patz nevezetű - Patz Károly-József - meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.

(Kosztolányi Dezső: Édes Anna)