Van egy szleng, amit a Magyarország határain kívülről Magyarország felé utazó magyarok használnak: „tekerjünk az Észak-Korea FM-re”. Ez azt jelenti, hogy a román (szlovák, stb.) nyelvű adókról, amint elértük a magyar adáskörzeteket, kapcsoljunk át a magyar nyelvű adókra. Ezeken – az évszázados császári, királyi, pártelnöki, ellentengernagyi, komisszári hagyományoknak megfelelően – mindig minden nagyon szép, minden nagyon jó, és kivétel nélkül mindenki nagyon, de nagyon, mélyen meg van elégedve mindennel. Ilyen mély egyetértés és megelégedés, ilyen virágos jókedv, mint a magyar médiában sehol a búbánatos K. Európában nincsen. Ez annak, aki nincs hozzászokva a magyar nyelvű médiához (mert kitartó, rendszeres munkával leszoktatták róla az elmúlt években) kuriózum, hátborzongató élmény. Észak-Korea FM olyan, mint a horror: bele belekóstol az ember, hogy aztán megnyugodva könyvelhesse el, de jó, hogy saját adáskörzetébe visszatérve eltekerhet, hogy nem ezzel kelnie és feküdnie mindennap (ellentétben a szegény magyarországi médiafogyasztóval, akinek mély részvétemet ezúton is szeretném kifejezni).
Az állami propaganda olyan ma Magyarországon, amilyen (az észak-koreai) nagykönyvben meg van írva. Tökéletesen működik: minden lefedett és kontrollált. Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. És ha nem, akkor azt majd elintézi a biztonsági szolgálat, az őrző-védő cég, a házelnök, a viceházmester, a szóvivő – aki éppen ráér. Az újságírókat itt kitiltják a parlamentből, akkor is, ha az EBESZ a földhöz veri magát. Magyarország koronázatlan miniszterelnökét csak olyan riporter közelítheti meg, aki elég kérlelhetetlenül újra és újra bele tud kérdezni „ugye miniszterelnök úr, hogy mennyire Önnek van igaza, már megint, most és mindörökké ámen?” Nagy Katalin ennek a műfajnak kétségtelenül a szakmai csúcsa, tanuljunk tőle alázattal. Magyarországon a külföldi sajtó sem ugrál kénye kedve szerint, nem kérdez bele a vakvilágba. Ha mégis megpróbálja, nagyvonalúan kivezettetik és megfeddik, deresre is húzhatnák, de hátha tanul a szép szóból.
Az állami propagandát egyetlenegy veszély fenyegeti: önmaga. Minden egyéb híreszteléssel ellentétben, nem minden újságírót lehet megfegyelmezni, rövid pórázon tartani még Magyarországon sem. Sőt, az utóbbi években azt láttuk-látjuk, hogy egyre több kolléga hagyja ott a szakmát, vagy kezd partizánakciókba a manipulációs monstrummal szemben. Nagy Navarró Balázsék sztrájkja kezdte a sort, és senki sem mondhatja, hogy Balázs könnyen feladta volna. A Fejér Megyei Hírlapban 2016-ban sikerült olyan furmányosan megszerkeszteni a központi irányítással leküldött, kötelezően leközlendő miniszterelnöki interjút (ahogy a szakzsargon nevezte ezt már a Ceausescu érában is „musz-anyagot”), hogy a Pannon Lapok Társasága nem győzött bocsánatot kérni érte. A Népszabadság elleni támadás volt az első olyan sajtó elleni támadás, ami még a fideszes, a miniszterelnökhöz megkérdőjelezhetetlenül hű elitet is megriasztotta, Szőcs Géza „rendkívüli csapásnak” nevezte a magyar sajtószabadságra nézve a lapbezárást. Persze mindenki tudta már akkor: ez még csak a kezdet, a főpróba, és jön majd sorra mindenki – tudták ezt már akkor maguk a fideszesek is. Ekkor terjedt el a a #senkikvagytok hashtag is: a hashtag ellenállás idején nem kell ennél tömörebb összefoglaló. Jött aztán a Magyar Nemzet bezárás, s lett belőle Magyar Hang – A túlélő magazin. A Heti Válasz nyomtatott verzióját alig néhány héttel élte túl az online kiadás: mára azt is „lelőtték”, ahogy a netes (nem annyira képes) beszéd mondja. A Hírtévé munkatársai közül többen (például György Zsombor, Lampé Ágnes, Láng Balázs) felmondtak
Mi jöhet még? A semmi és a senkik. A magyar kormányzati médiakoncentráció Magyarországon és Magyarország határain túl is válsággal küzd, mert leszámítva a gurgulázva, behajolva, mélyen alákérdezőket, a szakképzetlen vágólap-kezelőket, a szakmányban átmásolókat, a szöveggenerátorral publicisztikákat gyártókat, senki sem akar bedolgozni ide. Pénz van, ember nincs a magyarított észak-koreai médiaportfólióra.
Ettől persze Nagyvárad felé haladva, Pusztaújlak közelében már felharsan az Észak-Korea FM. Nyomja ugyanazt, ugyanúgy, rendületlenül. Nem ismeretlen jelenség ez. Romániában megrohadt, penészes gyárfalak mellett elhaladva még ma is láthatóak, kitartanak az egykori, romániai propaganda feliratok. Éljen a párt! Éljen Nicolae Ceausescu elvtárs! És milyen jó megborzongani az árnyékukban: ha nem lennének, még a végén elfelejtenénk, milyen volt ebben élni.
