Egy ideológiailag kifogásolható Facebook-posztért, megosztásért vagy lájkért Oroszországban ezentúl 15 nap elzárást, vagy maximum 200 000 rubel nagyságrendű pénzbüntetést kaphat az óvatlan internetező – ha az Állami Duma elfogadja a BTK 282. cikkelyének módosítását célzó javaslatot. A jelenleg is vitatott indítványt két képviselő, a mérsékelt baloldali Szergej Sargunov, és a szélsőjobbos, korábban a melegek szülői jogainak felfüggesztését szorgalmazó Alekszej Zsuravljov jegyzi.
Pontosítsunk. A furcsa pár ugyanis éppen a törvényi szabályozás radikális enyhítéséért száll síkra – a végeredmény pedig nehezen megjósolható. A 282. cikkely lényegében gyűlöletbeszéd-törvény része: a nemi, etnikai, vallási és más csoportok elleni uszítás, megbélyegzés, emberi méltóságot sértő kijelentések szankcionálására született, arra az esetre, ha a cselekmény nyilvánosan, a médiában, illetve bármilyen internetes felületen valósult meg. Az ilyen bűncselekmények legmagasabb büntetési tétele jelenleg hat év szabadságvesztés. Ha az enyhítés hívei nyernek, a 282. cikkely által érintett tettek és tevékenységek kikerülnek a büntető törvénykönyvből, és átkerülnek a polgári törvénykönybe, szabálysértésnek minősülnek majd, és értelemszerűen sokkal mérsékeltebb büntetést vonnak maguk után.
Mit mondhat nekünk itt, az EU-n belül, ám Oroszország befolyási övezetében a módosító javaslat körüli vita? Érinthet-e minket, hogyan viszonyul az orosz politikai vezetés az internetes gondolatszabadsághoz?
Érinthet bizony. A Putyin-rezsim – nevezze ugyan hibrid rendszernek az, akinek nehezen jön a szájára a „diktatúra” szó – per pillanat tobzódik a fapados represszióban. Nem nélkülözi a nagy és látványos ügyeket sem, de ezeknél sokkal jobban jellemzi a „bárkit, bármiért elkaphatnak” alaphangulata, a mindennapok újraéledő csengőfrásza. Ehhez kiváló alapot szolgáltat az internet még mindig meglehetősen szabadnak érzékelt világa, ahol az átlagember különösebb önkontroll nélkül nyilvánul meg, a munkahelyen, a személyes érintkezésben már kiépült gátlások nélkül. És könnyedén pofára esik.
Néhány szót a 282. múltjáról.
A 282. cikkely 2002-ben került be a BTK-ba, ráadásul az akkori civil jogvédők élénk támogatása mellett, sőt részben az ő kezdeményezésükre, azóta pedig többször átdolgozásra került. (Maga a törvény annyira nem orosz sajátosság, hogy a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején sorra születtek a hasonló tartalmú szabályozások Svédországtól Dél-Koreáig.) A 282. cikkelyt az évek során számtalanszor támadták a politikai paletta legkülönbözőbb pontjain elhelyezkedő politikusok, és számos társadalmi csoport jelentette már ki, hogy elsődlegesen ellene irányul.
Eleinte a nacionalisták voltak a leghangosabbak. Vlagyimir Zsirinovszkij egyenesen úgy fogalmazott, a 282. cikkely „megtiltja az oroszoknak, hogy oroszok legyenek” (értsd: hogy jóízűeket zsidózzanak a tévében, később a közösségi oldalakon.) Jó ideig úgy tűnt, a korlátozás elsősorban tényleg a jobboldali szélsőségesek kordában tartására szolgál.
A bizarrabb ügyek a közösségi oldalak tömeges elterjedésével jöttek. Újpogány közösségek hétvégi boszorkányai sérelmezték, hogy a hatóságok vagyonokat gomboltak le róluk „keresztényellenes” grafikák posztolása miatt. Felfüggesztett börtönre ítéltek fiatalokat, amiért második világháborús tankok képeit osztották meg, mert némelyiken látszott a horogkereszt. De a túlkapásokban nem volt rendszer.
A helyzet 2012-ben változott, amikor a Putyin-kormányzat – a Bolotnaja-téri tüntetések után – hozzáfogott az ellenzék kriminalizálásához.
Kiderült, hogy az internetes gyűlöletbeszéd-gumitörvény kiválóan használható represszióra és megfélemlítésre. Az ügyek száma meredeken felszökött, évente száz-százötvenről először négy-ötszázra, aztán még többre – a pontos számot nehéz megtippelni, mert az ellenzéki szervezetek munkatársai tömeges letartóztatásokról beszélnek, míg a hatóságok évente 2-300 eljárást ismernek el. Az azonban biztos, hogy a 282. cikkely jelentése a köztudatban is megváltozott – pöröly lett, amellyel a hatalom bármikor lesújthat ellenfeleire és kritikusaira, nem ritkán a törvény bevezetéséért egykor küzdő jogvédőkre és civil aktivistákra.
Az egyház befolyásának növekedése is abba az irányba hatott, hogy a 282. cikkely afféle általános megtorló jelleget kapjon. Kiderült, milyen könnyű és praktikus kideríteni egy posztról vagy egy képről, hogy „sérti a hívek vallási érzékenységét”. Arról nem is beszélve, hogy az ateizmus nyílt felvállalása minden esetben ilyennek minősül. Olyannyira, hogy ha ma valaki Oroszországban kiírná a saját Facebook-oldalára, „nincs Isten”, aligha úszná meg szankció nélkül, és jó ügyvédre lenne szüksége ahhoz, hogy ne kapjon felfüggesztett vagy akár letöltendő börtönbüntetést. Ráadásul a törvény remek lehetőségeket biztosít a fizetett provokátoroknak és az őszinte rosszakaróknak is: ha valaki elhelyez az oldalunkon egy bűncselekményt megvalósító közleményt, és nem távolítjuk el azonnal, terjesztőnek minősülünk.
A „kis” ügyek, a szabadságnélküliség lassú, folyamatos adagolása nem felrázza, hanem elbágyasztja a közvéleményt. Jellemző adalék, hogy vannak ellenzékiek, akik kifejezetten rossz ötletnek tarják a 282. cikkely átsorolását. Érvelésük riasztó, sőt véleményem szerint felháborító, de tanulságos: ha egy ellenzéki aktivistát csak szabálysértés vádjával kapnak el politikai okokból, a megtorlás észrevétlen marad. Ha ma Oroszországban valaki csak tizenöt napot ül ártatlanul, az már egyszerűen nem tétel, nem viszi át az ingerküszöböt. Így járt, van ilyen.
A – ki-tudja-volt-e – jogállam maradványai sehol nem jelentenek védelmet a sűrűsödő diktatúra jogtalanságai ellen. Ellenkezőleg, ezek az elemek – törvények, intézmények, struktúrák – hatékony fegyverré válnak a lendületes és találékony hatalom kezében.
A demokrácia romjai mögé még elbújni sem érdemes.