Amikor az elmúlt hónapokban kissé erőre kapott a társadalmi elégedetlenség, a politikai pártok napok alatt maguk alá gyűrték a tétován formálódó tiltakozó mozgalmat. A politikai tudatosság hiánybetegsége, a vezéréhség, üdvözölte és felemelte a hosszú idő óta először reflektorfénybe került ellenzéki politikusokat. A kormányellenes tábor jó része hálásan belekapaszkodott a ténybe, hogy az eddig színtelen-szagtalan ellenzéknek végre arca lett. A hála és a feltámadó remények pedig kikezdik a memóriát. Volt már olyan ügy, amelyben jóformán teljes egyetértés jellemezte Orbán ellenzékét - az érvelések kissé különböztek, ám a következtetések teljesen egybevágtak.

2015-ben, amikor a menekülthullám elérte Budapestet, az emberek először megdöbbentek, aztán vettek egy nagy levegőt, és elkezdték tenni a dolgukat: etettek, itattak. szerveztek, akik tehették, szállást adtak. Nem altruizmus volt ez, csak helyesen értelmezett életösztön. Meglegyintette őket egy ősi törvény: a túlélés vagy közös, vagy semmilyen. Aztán jöttek a menekültellenes törvények, a plakátok, a propaganda, és egy eredménytelen népszavazás - mert az emberek jobbára még a saját tapasztalataiknak hittek. Jött a kerítés a határon, a kegyetlenkedés a menedékkérőkkel, menekülőkre uszított rendőrkutyák.
Később jött a választási kampány. A kormánypropaganda addigra már a saját hányadékában tapicskolva fröcsögött. Az ellenzék pedig, ahelyett, hogy rámutatott volna a fetrengőkre: nézzétek, milyen undorítóak, egészen másképp viselkedett. A "migránstémában" felettébb óvatosan járt el, s mi tagadás, ebben egység volt baltól jobbig. A politikusok az emberek "biztonságérzetére" hivatkoztak, és megmagyarázták híveiknek, hogy "politikai öngyilkosság volna" fellépni a kerítés és a migránsgyűlölet ellen, "pragmatikus politizálás", mondták, "szavazat-maximalizálás", "taktika". Megmagyarázták, hogy a politika egyenlő az elvtelenséggel, és a híveik ezt elfogadták, ezt prédikálták tovább a hitetleneknek. Olyan embereknek magyaráztak, akik '15-ben cipőket hordtak a sátortáborba a Keletiben. Akik munkába menet, reggel fél hétkor még beugrottak oda egy vödör tescós nápolyival a kölyköknek. Diákoknak, orvosoknak, óvónőknek, akik a pályaudvaron töltött hétvége után még álmukban is vajaskenyeret kentek.
Ez nem pragmatika volt, hanem lélekmérgezés, az elemi emberség elárulása. És működött.
Azóta én nem bizalmatlan vagyok velük, nem fenntartásaim vannak, nem kritikusan szemlélem a tevékenységüket. Akkor, ott, színt vallottak, és én zsigeri undort érzek irántuk.
Az emberek meghatódnak a látványtól, ahogy euforikusan ölelgeti egymást egy liberális és egy szélsőjobboldali nő. Pedig csak rivalizáló kollégákról van szó, akik most közös projekten dolgoznak, Minden munkahelyen van ilyen. Az ő munkahelyük az embertelen államrend, a projekt pedig a mi átverésünk.
2015-ben a valóságot éltük át.
Ami most zajlik az orrunk előtt, sötét csalás.