Nézem az elmúlt napok kormányzati kommunikációjának termékeit (már ha a szó hagyományos értelmében "kommunikációnak" nevezhető a reflektálatlan hatalmi monológ), sorjáznak a "migránsmentes övezetek", a "valósággal köszönőviszonyban sem állónak" tételezett nem nerkonform gondolatok anatémái, az istentől kegyelmezett, hitvalló kormányzat idült üdvtanai.
Vagy éppen nézhetem a – látszólagosan – „ellenkező oldalról” származó ál-, fél- és rémhírek özönét is. Tulajdonképpen mindegy. Hótegál. Ugyanaz a nyelvezet, talán még a nyelvek is ugyanazok.
Szavakból állnak ezek a mondatok és jelzős szerkezetek, a szavak betűkből, és a szövegek engedelmeskednek a nyelvtan szabályainak (jó, Németh Szilárdnál nem, de őt részben azért tartjuk, hogy röhöghessünk rajta, afféle szelep, hogy lám, a NER-ben bárkiből lehet állólámpa - ez persze hazugság, a NER meglehetősen rögzített, immobil társadalom a posztmodern feudalizmusával, csak a megfelelő emb... alanyokból lehet állólámpa vagy kabátakasztó); vagyis a kormányzati "kommunikáció" verbális struktúrái formailag megfelelnek a beszéd követelményeinek.
Ez azonban mégsem beszéd. Vagy legalábbis a szónak nem abban az értelmében, ahogy azt fene nagy modernitásunkban gondolnánk. Hogy tartalma van, közlést hordoz, dialógust képez, visszacsatol, átgondol, megfontol, érvel, vitatkozik.
Még csak nem is kinyilatkoztatásokról van itt szó, mert a kinyilatkoztatás csupán a kommunikáció egyirányúsított, autoriter formája, de konkrét jelentése azért van, közölni akar valamit.
Ezek a szópanelek csupán hangolnak. Rá, hozzá, fel, le. Tulajdonképpen leginkább a mágikus ráolvasásokhoz, átokszövegekhez hasonlíthatóak, ahol nem a szavak, hanem a meghatározott szavak kimondásának aktusa volt fontos, a valóság befolyásolásának kulcsa a szabott, előre rögzített beszéd előadása volt, nem az abban hordozott gondolatok, a tartalom valamiféle érvelési-kognitív mechanizmusa. Ezek a szövegek nem megértésre játszanak, még csak nem is elfogadásra (alapesetben az elfogadás is mérlegelés, tehát gondolkodás és döntés eredménye), hanem az együttrezgésre, a mágikus formula hullámainak és kvantumainak megfelelő azonosulásra. Húrokat akarnak pendíteni bennük ezek a szóstruktúrák, édesbús dalokat játszani rajtunk az istentől eredő hatalomról, vagy éppen arról, hogy "az ellenállás hiábavaló", vogon mantrákat hallunk és olvasunk, mégis - hiába, ilyenek vagyunk, így szocializálódtunk - az értelmet keressük bennük, jelentések után kutatunk ott, ahol csak kötött, rituális ritmus van, és semmi melódia, főként nem improvizáció.
A propaganda fehérzaja ez, a hatalom öntekintélytisztelő dadaizmusa.
A nerbeszéd (amelynek része a kváziellenzéki nerbeszéd is) nem megindokolja az elvárásait, nem is kiköveteli az engedelmességet, hanem azt akarja elhitetni velünk, hogy az engedelmesség, a behódolás szükségszerű, hogy soha nem nyugszik le a nap a belenyugvás birodalmában. Hogy nincs is más birodalom. Hogy csak Orbán van meg Gyurcsány van (vagy más, tökugyanolyan termékek).
Olyanok ezek a frázisok, mint tanúvallomások és vádbeszédek egy nagy koncepciós perben: a valósághoz abban az értelemben nincs közük, hogy arról nem vesznek tudomást, csakis saját, zárt logikai rendszerükben mozognak, ahol viszont kiküszöbölnek minden lehetséges ellentmondást - és azt tekintik egyedüli és megfellebbezhetetlen valóságnak. Nincsenek kérdések - a tanúkhoz és a vádlottakhoz intézett kérdések is válaszok, a vallomás és az ítélet, ahogy ezt Pelikán is meghökkenve látta, felcserélhetőek, nincs ok-okozatiság, időrend, kohézió, nincs tétje a lefutott játszmának. A szavak vákuumja ez, olyan fekete luk, amit - miként a kozmosz fekete lukjait - rációra és megértésre trenírozott agyainkkal nem vagyunk képesek értelmezni egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy éppen a kereteink (az értelmet kereső értelmezési keretek) jelentik ebben az akadályt.
A nerbeszéd nem beszéd. Ne próbáljuk beszédként megfejteni, mert a megoldásaink egyáltalán nem passzolnak ebbe a keresztrejtvénybe.
Teljesen mindegy, hogy áll-e a kormány mögött valamiféle patchwork-ideológia (nem áll amúgy - a premodern formák totális posztmodern relativizmust hordoznak). Csak a lopási folyamatok szükségszerű zörejeit halljuk, a rablás munkazaját. Zörögnek az álkulcsok, csikorog a feszítővas, sivít a kasszafúró fúrója, suhog a zsák, amibe a szajrét pakolják, "pénzt vagy életet" követelnek az álarcos haramiák. Ennyi, nem több.
Ezekkel az akusztikai kulisszákkal nem lehet vitatkozni. Ez a hatalom (beleértve az „ellenzékét” is) már rég túl van rajta, hogy vitapartnernek tekintsük. Jelentéstelen szájából fülsiketítően ömlik az álbeszéd. Fogadjuk meg hát egyetlen valódi tanácsát: ne azt figyeljük, amit mond, hanem azt, amit csaló kezeivel csinál. A valóságukat cáfoló valódiságot figyeljük.
Akkor megérthetjük talán, és legyőzni csak az érthetőt lehet.