Vannak ezek a gyerekeknek való feladatok, biztos ismeritek: pontokat kell összekötni, hogy a végén valami ábrát kapjunk, egy cicát, egy autót, egy mikiegeret, egy márkavédjegyet.
A pontokat a feladatot készítők akkurátusan sorszámozzák, az ábra csak akkor jön ki, ha a sorrendet éppoly akkurátusan betartjuk. De persze máshogy is összeköthetjük a pontokat, más ábrákat is kaphatunk, ha a saját szándékainknak megfelelően húzzuk a vonalakat – sőt dönthetünk úgy is, hogy találomra dolgozunk, és egyáltalán nem törődünk a végeredménnyel, aztán majd ha elkészültünk, abba beleképzelünk valamit. (Ez a legnehezebb amúgy, dafke koncepció nélkül húzogatni, mint ahogy nehéz kapásból halandzsa-szöveget mondani, hacsak nem politikus az ember.)
Minél több a pont, annál több a lehetőség. És annál több a lehetséges koncepció. Valójában magunkat helyezzük el a pontok szövevényes koordinátarendszerében, az eredményt mégis valamiféle objektív létezőként, a pontokba eleve beleírt-rögzített fátumként kezeljük, mint a szobrász, aki belelátja a márványdarabba a kész művet, és tulajdonképpen csupán a felesleget kell lefaragnia róla. A pontok jelentést hordoznak, de a jelentést mi adjuk nekik.
Gondoljunk csak a csillagképekre: csillagok adott konstellációiba mindenki mást képzelt bele; amit nomád, szekerező népek szekérnek láttak, az letelepedett, leveskedvelő népek számára merőkanál volt, vadászó népek számára roppant égi medve – aztán ezekre a képzetekre történetek, mítoszok rakódtak, a kollektív tudatban rögzültek az égi ábrák.
És most képzeljük magunk elé a legegyszerűbb feladatot: csak két pontunk van, azokat kell összekötni. Persze, itt is vannak alternatívák, a legegyszerűbb, közvetlen egyenestől a legkacskaringósabb kerülőkig, de van egy kiindulópontunk, és van egy végpontunk. És csak egy vonalunk lehet.
Sokak szerint így működik a történelem. Ok-okozat, egyszerű, frappáns. Ami előbb áll a kronológiai vonalon, meghatározza a későbbi pontot. Logikus, de hamis, illetve csak egy igazság a számtalan lehetőség közül.
Persze, az egész erről a felvilágosodás-halandzsáról jutott az eszembe (ugye? könnyű kapásból halandzsázni, ha az ember politikus!), arról a végtelenül egyszerű gondolatról, hogy bizonyos eseményekből, jelenségekből tetszőlegesen (önkényesen rögzítve) bármit levezethetünk. Ha két pontunk van, egyetlen vonallal összeköthetők, és az a vonal kétségkívül létezik, hiszen berajzoltuk. A sematikus kronológiai szemlélet szerint a felvilágosodásból levezethetjük a későbbi diktatúrákat, vagy akár az emberi civilizáció szimbolikus mélypontját, a holokausztot is, de persze bármi egyebet éppúgy: a szintipopot, az elektromos orrszőrnyírót, a holdraszállást, az atombombát, Woodstockot, vagy a világos és tiszta pilzeni jellegű sört. Bármit.
Ez a fajta gondolkodás soha nem a történeti események valódiságára, a kapcsolatok és kontextusok rendszerére jellemző, ha úgy tetszik nem a tárgyára, hanem a szemlélőre, arra, aki a vonalat behúzza, a pontokat a maga számára kijelöli. Bölcselkedő népek bölcseletet látnak a felvilágosodásba, tudományoskodó népek a tudomány felvirágzását, a középkori (amúgy szintén csak elképzelt, kitaláltan középkori) rend után sóvárgó népek Isten halálát és minden baj eredőjét, diktatórikus hajlamú népek pedig diktatúrákat. Vagy akár szekeret, merőkanalat, roppant medvét: minden és bármi lehetséges.
A történelem viszont végtelen számú pontból áll, egyidejűségekből, párhuzamos és merőleges fejlődésekből és visszafejlődésekből (a fejlődést képzelhetjük afféle vektornak, de – felejtsük el kicsit a klasszikus kapitalizmus diadalittas és önhitt pozitivizmusát – semmiképpen nem érdemes morális értékeket rendelni hozzá), hatásokból és ellenhatásokból, akár nem is érintkező idővonalak végtelen szövedéke (és még ez a „szövedék” is csak egy metafora). Bármiféle vonal, amit belehúzunk, a mi vonalunk, ránk jellemző. A történelemnek nincs sem iránya, sem célja, a kauzalitás mindig esetleges, csak visszamenőleg értelmezhető, ahogy azt is csak akkor mondhatjuk el, hogy „lekéstem a vonatot”, ha már a peronon átkozódva bámulunk a kihúzó szerelvény végzárlámpái után.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy az értelmezések értelmetlenekké válnának. Ha rendszert álmodunk a csillagokba, lesznek hozzá történeteink is, és ezek adekvát történetek. Szekér, merőkanál, medve. Alakítani akarjuk a világunkat. És itt válik érdekessé, hogy miféle vonalakat huzigálunk, és miért. Az értelmezések jelölik ki a lefaragandó felesleget, ahogy a szobrász vésője dolgozik, vagy ahogy a történelem fáját vágva hullik a forgács.
Hogy ki mit tekint forgácsnak, az általános szempontjából lényegtelen. Hogy egy hatalom mit (kit, illetve kiket) tekint forgácsnak, életbevágó lehet. Ha a vonalak irányvonalakká válnak, nagy bajban vagyunk. Az irányvonalak mindig tévesek.
Reggel úsztam a Balatonban. A ködös-zöld derengésben ott hánykolódott egy katicabogár. Gyerekkoromban úszás közben mindig a fejünkre tettük a katicákat, kivittük őket a partra, afféle rituálé volt ez (én a krumplibogarakat is kimentettem, részint mert igen csinosnak találtam őket, részint mert nem szeretem a krumplit). Most előszörre elúsztam a katica mellett. Nem igazán tűnt fontosnak. Aztán mégis visszafordultam, a fejemre tettem. Behúztam egy vonalat, ha úgy tetszik. Így is, úgy is lehetett volna, mindegy.
Mindegy?
Egy katica életének semmi jelentősége. Egy katica élete az egész univerzum. Ha megértjük, hogy ez a két mondat valójában ugyanazt jelenti, valamit megérthetünk a történelemből is.
És akkor talán átgondoltabban húzzuk majd a vonalainkat.
