Már megint ez a széthúzás. Hogy nekünk már a hordórugdalás se jó, pedig az a Szrgya Popovics rém korszerű manualjában is benne van. For dummies.
Tessék már lekattanni arról, hogy a véleményüket közlő rendszerkritikus szövegelőknek be kellene sorolniuk valamelyik politikus vagy politikai erő alá. Megértem, hogy az ilyesmi megkönnyíti a beskatulyázást, ezért roppant kényelmes, de állítom, hogy a cikkeink befogadása során alkalmazott aktív szövegértés szintén egy opció.
Nem hiszem, hogy bárkinek, aki undorodik a jelenlegi rezsimtől, akár egy fél centivel is közelebb kellene állni Gyurcsány Ferenchez (vagy bárki máshoz), mint Orbán Viktorhoz. Nem hiszem, hogy „fel kéne emelnem a seggemet a fotelből”, és támogatásomról biztosítani egy volt miniszterelnököt, aki az „ellenállás” (van a tisztelt híveknek halványlila gőze arról, mit jelent ez a szó?) vezérének szerepében tetszeleg – helyben párszáz, országos szinten párezer ember előtt. Még akkor sem, ha az illető, mint tájékoztattak, olyan érzékeny szociálisan, hogy egyszer eltöltött egy éjszakát egy szobakonyhában (én meg tíz évet, igen sokan egy életet). Azt sem, hogy másfél éve Gulyás Mártont és Nefelejcs Gergőt kellett volna éltetnem, akiknek viszont volt alkalmuk tízezrek előtt megnyilvánulni, és ebből nagyjából annyit sikerült kihozniuk, hogy élőképben reprodukálták Vera Muhina Munkás és kolhozparasztnő című, a Moszfilm által halhatatlanná tett szobrát, plusz meghirdettek valami vérszegény programot a választási rendszer reformjára. Nem kellett volna lelkesednem Lukácsi „Csalódott” Katalin piruettjéért a damaszkuszi úton, sem a migránsszámláló Márki-Zay Péter bibliai idézeteiért az összefogók esőutánköpönyeg seregszemléjén. Nem kellett volna beleremegnem a remény szívdobbanásaiba, valahányszor csak a Néppártjobbik vizslapecér képviselői csúnyán néztek amúgy természetes szövetségesükre, egy sikeresebben fasizálódó pártra. És nem kellett volna savat hánynom a számomra teljesen érdektelen LMP-re, amikor az nem szállt be a visszalépős sakkpartiba.
A rezsim elutasítása senkit nem kötelez a kiállásra számára elfogadhatatlan alternatívák mellett. Sőt, még arra sem, hogy egyéb alternatívákat fogalmazzon meg. Azt sem árt leszögezni, hogy a rendszerkritikus hozzáállás, ha valakinek ilyen van, szellemi igény, nem pedig erkölcsi kötelesség. Nagyon egyszerűen: semmivel sem lennék rosszabb ember, ha egyáltalán nem pofáznék bele az egészbe. Csak sokkal rosszabbul érezném magamat.
Ha a véleménysajtótól eleve azt várjuk, hogy valamelyik politikai irányzat holdudvaraként fukcionáljon, akkor A, valójában nem várunk tőle semmit, B, milyen alapon ócsároljuk a kormányoldal lelkes vagy botcsinálta propagandistáit? Ha a publicisztikák szerzőitől azt várjuk, hogy előre besorolható véleményeket fogalmazzanak meg, ugyan miért vesszük a fáradtságot, hogy egyáltalán elolvassuk a hablatyolásukat?
A pártok és mozgalmak politikusai célorientáltan kötnek szövetségeket és kompromisszumokat. Nem a lelkiismeret szava készteti erre őket – olyankor folyamodnak ehhez az eszközhöz, amikor elsődleges céljuk, a hatalom megragadása szempontjából ez ésszerűnek tűnik. Ha az alkuk megkötéséhez túl sokat kell engedniük hangoztatott elveikből, ez általában még rájuk is visszaüt. Teljes téboly, ha a politikai élet szereplői felé megfogalmazott elvárás eleve a célorientált elvtelenség. Ha ezt az elvtelenséget egyenesen az erkölcsi felelősség kategóriájával kötik össze, már egészen egyszerűen értelmezhetetlen. Pedig a politikailag független gondolkodók véleményére kiterjesztett elvárás innen még egy lépés befelé a susnyásba.
A rezsim hasznos idiótái nem a függetlenek, hanem az Őfelsége Ellenzékét lelkes odaadással támogató, magukat öntudatos, aktív állampolgárnak tartó, ám gondolkodni lusta elégedetlenek.
Az, hogy „mindegy, kivel, mindegy, hogyan, csak legyen vége”, nem vélemény és nem törekvés, pusztán csak érzület. Néha rajtam is eluralkodik. Ilyenkor célszerű azt tenni, mint az ismert mém szerint munkakedv esetén: leülni egy csendes sarokba, és megvárni, amíg elmúlik. Ugyanis, ha mindegy, mi lesz, akár maradhat is, ami van.
Magyarországon igen sok ember van, akinek az Orbán-rendszer tökéletesen megfelel. Kicsit sem érzem, hogy az ő véleményük arra kötelezne, hogy én is megbékéljek vele. Miért kellene, hogy determináljon az ellenzők hangadóinak véleménye? A hatalom körein kívül maradva, abból egyik irányból sem részesülve, miért kellene azonosulnom a politikai célorientáltsággal? A véleménynyilvánítás ösvényein haladva miért kellene előreengednem a politikust, mint egy kismamát a sorban?
Az egységes ellenzék mítosz. A status quo védelmezői mindig egységesebbek, mint a változtatni vágyók, hiszen a jövőt igen sokféleképpen el lehet képzelni. Ennek ellenére politikai szövetségek köttetnek és köttethetnek. Csakhogy a független értelmiségiek pofájára önként felcsatolt szájkosár nem segíti a változást. Egyetlen dologra jó csak: hogy totálisan hiteltelenítse az értelmiségi véleményformálást.
Amikor a helyzetről írok, elemzek, morgok, lamentálok, még véletlenül sem az történik, hogy bepofátlankodtam egy terepre, ahol a politika és a politikus az úr. Ez az én terepem, itt én a helyemen vagyok. Ez a szellem, a diskurzus, a kommunikáció szférája. A politikusok beleshetnek ide, ha akarják, megpróbálhatják felhasználni, ami itt elhangzik, vagy leszarhatják magasról és folyékonyan, közöm nincs hozzá, melyiket választják, de nehogy már eszükbe jusson diktálni! A véleményem lehet baromság, viszont nem „ide” vagy „oda” szántam. Amíg itt vagyok, egyetlen módon harcolhatok az elnyomó rendszer ellen: hogy igyekszem nyilvánvalóvá tenni az elkendőzött igazságot. Abban a pillanatban, hogy elkezdem a politikai ellenzék valamelyik képviselőjét támogatni, lelépek erről a pástról, és fellépek egy másikra. Megtehetem, de az egy másik műfaj.
Nekem meg speciel pont itt van dolgom.