Ha lebénul a város, nem indulnak a buszok, újra és újra kigyulladnak a metrókocsik, az nem pillanatnyi, eseti zavar, az rendszerhiba. Pontosan szemlélteti, hogy mennyire képes egy városvezetés, egy állam ellátni a feladatait. A tömegközlekedés konkrétan és szimbolikusan is annak a leképezése, ahogy a politikai rendszer működik. Ezt a romániai úttalan utakon, a budapesti dugókban, vagy a magyarországi sorvadó vasúthálózatokon vergődőknek nem kell magyarázni. Hogy meddig fajulhat az infrastrukturális tehetetlenség, és hogyan fajulhat ez lázadásig, azt most Bangladesben követheti az, aki szeretne tanulni az elrettentő példákból.
Dakkában hónapok óta diáktüntetések zajlanak, ám időszakban a tiltakozások mindennapossá váltak. A legutóbbi demonstrációkat azért kezdték – egy helyi katolikus oktatási központ, a Notre Dame College diákjai – mert a bangladesi fővárosban (8 906 000 ember lakja, az elővárosok lakosságával együtt 12 295 000) lehetetlen közlekedni. Csak ebben az évben háromezer áldozata volt már a közlekedési baleseteknek. Az országban 3,5 millió jármű van regisztrálva (ennél nagyságrendekkel több van az utakon, ám a többség illegálisan közlekedik) és csak 2.5 millió járművezetőnek van jogosítványa. A soksávos utakon (nincsenek sávok felfestve, a járművek úgy sorolnak be egymás mellé, ahogy érik, és úgy haladnak, ahogy tudnak, mindenféle szabályt mellőzve) lehetetlen eljutni A pontból B pontba, iskolába, munkahelyre menni. Az állandó ütközések, az elviselhetetlen tömeg miatt folyamatosak az utcai konfliktusok, veszekedések – ez a feszültség további atrocitásokhoz vezet.
Mondhatjuk, hogy Banglades messze van, hogy nálunk egyáltalán nincs olyan túlnépesedés, mint ott, mégiscsak vannak sávok felfestve az utakra, van némi – akadozva működő – tömegközlekedés, az itt jelen lévő feszültség pedig hellyel-közzel kezelhető. A tanulság azonban nem ez, hanem az, hogy ott, még egy olyan kaotikus, átláthatatlan helyzetben is képes volt a diákság önszervezésre. A szállító vállalatok munkatársai meg tudták szervezni az érdekvédelmet, a sztrájkot. A tüntetők tömeggé tudtak szerveződni, fel tudtak sorakozni a járhatatlan, irányíthatatlan utakon. És a jelek szerint ott is maradnak, dacára annak, hogy a biztonságos közlekedésért, a működő országért szervezett demonstrációk ellen egyre durvábban lépnek fel a hatóságok, illetve az ellentüntetők.
Kik voltak az első áldozatok? Az újságírók. A tiltakozások elindulásának, a tüntetések szervezésének feltétele az volt, hogy a kialakult állapotokról elinduljon egy, sok milliós közösséget bevonó párbeszéd. És elindult. A dakkai diáklapok, a helyi újságok naponta közölnek olyan vitairatokat, cikkeket – amelyeket az „európai értékek”, a szabad sajtó kontinensén ma sajnos mutatóban sem látunk. A másik feltétel az volt, hogy ebben a kaotikus, működésképtelen városban (és országban – hiszen a tüntetések egész Bangladesre kiterjedtek) az elégedetlenkedők, tüntetők tudjanak egymásról. Nem csak esetlegesen, véletlenszerűen, nem csak a közösségi média hírszórásának kiszolgáltatva, hanem profi, pontos információszórás legyen. És a tüntetők, tiltakozók tudtak, tudnak egymásról.
A kollégák a demonstrációk alatt a tömegben, az első sorokban dolgoznak – ez a szakmai minimum. Nem váratlan, ha megsérülnek. Az viszont már az újságírás elleni általános, világszerte folyó hadjárat része, hogy a tiltakozásokon először, célzottan a sajtósokat, fotóriportereket támadták meg az ellentüntetők. Valószínűleg az év egyik fontos sajtófotója, dokumentuma lesz az a kép, amelyen Rahat Karim kezéből megpróbálják kicsavarni a kamerát. Négy társával együtt vadásztak rá a hétvégi tüntetéseken.
Shahidul Alam az egyik legfontosabb, nemzetközi szinten elismert bangladesi fotográfus, a Drik és Pathshala Dél-Ázsiai Médiaintézet alapítója . A tüntetéseket kezdetektől fogva követi, dokumentálja. Vasárnap civilruhás emberek törtek be a lakására, és vitték magukkal. Órákon át keringett a hír arról, hogy elrabolták – miközben Shahidul Alam segíségért kiabált. Aztán kiderült, hogy a civil ruhások nem civilek voltak, hogy rendőrségi kihallgatásra vitték. (Ligetvédők számára igazán ismerős helyzet)
Mindeközben nálunk, a csendesebb, bár szintén kaotikus köz- és nyilvános terekben kevésbé látványos, de annál kitartóbb propaganda folyik az újságírók, fotósok ellen. És által. Most épp Hont András (HVG), Kálmán Olga (?) van célkeresztben, de minden napra jut valaki, akit így vagy úgy meg lehet alázni, aki ellen hergelni lehet. Nem az a lényeg, hogy kit tapos meg a propagandamédia, hanem az, hogy az újságírókkal szembeni bizalmatlanság, megvetés fenntartható legyen. Hogy ne legyenek olyan fórumok, újságok, felületek, amelyeken a társadalmi szükségletek, feszültségek végigbeszélhetőek lennének. Még véletlenül se szerveződjön tömeggé a sokaság, és ha azzá szerveződik, ne legyen látható, hallható és érthető, mit akar.
Ma újságíróként kimenni nyilvános demonstrációra Kelet-Európában, de különösen Magyarországon kockázat – függetlenül attól, hogy milyen sajtónak dolgozik a kolléga. Az újságíróknak esnek azok, akiket megtéveszt a propagandamédia, és elhiszik a szisztematikusan terjesztett rágalmakat. Az újságíróknak esnek azok, akiknek elegük van a propagandamédiából, és munkatársaikon az utcán szeretnének elégtételt venni. Rengeteg a felelősségünk ebben az általános bizalmatlanságban, feszültségben, dühben nekünk is – újságíróknak, és ezzel el kell számolnunk. Az egymás ellen indított rágalomhadjáratokkal, azzal, ahogyan a témáinkat kezeljük, ahogy kiszolgáltatjuk interjúalanyainkat, ahogy felmondjuk a forrásvédelmet, és ahogy szép lassan megfeledkezünk a szakmánkról.
De ki nyer mindebből? Az a hatalom, amelynek nem jó, ha egy társadalom látja, és érti önmagát, ha van tükre, tere, amelyben rendezheti sorait: nevezzük ezt sajtónak. Hol és hogy kezdődik a változás? Ne lőjetek az újságírókra, mert nélkülünk és sajtó nélkül nem fog menni.