Kimondjuk!

Éljen Eduárd!

Az összefogás árnyéka - emlékeztető a "politikai öngyilkosságról"

2019. január 23. - Iván Ildi

Amikor az elmúlt hónapokban kissé erőre kapott a társadalmi elégedetlenség, a politikai pártok napok alatt maguk alá gyűrték a tétován formálódó tiltakozó mozgalmat. A politikai tudatosság hiánybetegsége, a vezéréhség, üdvözölte és felemelte a hosszú idő óta először reflektorfénybe került ellenzéki politikusokat. A kormányellenes tábor jó része hálásan belekapaszkodott a ténybe, hogy az eddig színtelen-szagtalan ellenzéknek végre arca lett. A hála és a feltámadó remények pedig kikezdik a memóriát. Volt már olyan ügy, amelyben jóformán teljes egyetértés jellemezte Orbán ellenzékét - az érvelések kissé különböztek, ám a következtetések teljesen egybevágtak.menekultek.jpg

2015-ben, amikor a menekülthullám elérte Budapestet, az emberek először megdöbbentek, aztán vettek egy nagy levegőt, és elkezdték tenni a dolgukat: etettek, itattak. szerveztek, akik tehették, szállást adtak. Nem altruizmus volt ez, csak helyesen értelmezett életösztön. Meglegyintette őket egy ősi törvény: a túlélés vagy közös, vagy semmilyen. Aztán jöttek a menekültellenes törvények, a plakátok, a propaganda, és egy eredménytelen népszavazás - mert az emberek jobbára még a saját tapasztalataiknak hittek. Jött a kerítés a határon, a kegyetlenkedés a menedékkérőkkel, menekülőkre uszított rendőrkutyák.
Később jött a választási kampány. A kormánypropaganda addigra már a saját hányadékában tapicskolva fröcsögött. Az ellenzék pedig, ahelyett, hogy rámutatott volna a fetrengőkre: nézzétek, milyen undorítóak, egészen másképp viselkedett. A "migránstémában" felettébb óvatosan járt el, s mi tagadás, ebben egység volt baltól jobbig. A politikusok az emberek "biztonságérzetére" hivatkoztak, és megmagyarázták híveiknek, hogy "politikai öngyilkosság volna" fellépni a kerítés és a migránsgyűlölet ellen, "pragmatikus politizálás", mondták, "szavazat-maximalizálás", "taktika". Megmagyarázták, hogy a politika egyenlő az elvtelenséggel, és a híveik ezt elfogadták, ezt prédikálták tovább a hitetleneknek. Olyan embereknek magyaráztak, akik '15-ben cipőket hordtak a sátortáborba a Keletiben. Akik munkába menet, reggel fél hétkor még beugrottak oda egy vödör tescós nápolyival a kölyköknek. Diákoknak, orvosoknak, óvónőknek, akik a pályaudvaron töltött hétvége után még álmukban is vajaskenyeret kentek.
Ez nem pragmatika volt, hanem lélekmérgezés, az elemi emberség elárulása. És működött.
Azóta én nem bizalmatlan vagyok velük, nem fenntartásaim vannak, nem kritikusan szemlélem a tevékenységüket. Akkor, ott, színt vallottak, és én zsigeri undort érzek irántuk.
Az emberek meghatódnak a látványtól, ahogy euforikusan ölelgeti egymást egy liberális és egy szélsőjobboldali nő. Pedig csak rivalizáló kollégákról van szó, akik most közös projekten dolgoznak, Minden munkahelyen van ilyen. Az ő munkahelyük az embertelen államrend, a projekt pedig a mi átverésünk.
2015-ben a valóságot éltük át.
Ami most zajlik az orrunk előtt, sötét csalás.

A szögesdrótra fennakadva

Az első világháború emlékezete alulnézetben

Valahogy vonzódunk a kerek évfordulókhoz. Biztosnak tűnő, egyértelmű fogodzókat jelentenek abban az illékony, végtelenül összetett folyamatban, amit közkeletűen "történelemnek" nevezünk. Egy adott kronológia szerint száz éve ért véget az első világháború. Valójában persze a dolog nem ennyire egyszerű: az a háború sok szempontól még ma is zajlik (és itt nem Foch marsall elhíresült mondására utalok a "húsz év fegyverszünetről"), és sok szempontból jóval előbb elkezdődött, mint 1914. 

De kétségtelen, a kijelölt dátumok koordinátarendszerében száz éve ért hivatalos véget a háború. Sokan emlékeznek az áldozatokra, és a hősökre. De vajon kik voltak az áldozatok, és kik a hősök? Egyáltalán: van-e értelme az efféle kategóriáknak? 

Már 2014-ben sajátos, mégis igen jellemző történetpolitikai vita bontakozott ki a brit sajtóban és közéletben az első világháború kitörésének centenáriumával kapcsolatban. A konzervatív kormány oktatási minisztere, Michael Gove hevesen kikelt a „balos történészek” ellen, akik kétségbe vonják, hogy a háború oka kizárólag a német militarizmus volt, belerondítanak a brit hősiesség és hazafiasság eszményeibe, és eszméiket olyan defetista, kártékony és hazafiatlan filmekkel népszerűsítik, mint a Rowan Atkinson fémjelezte Fekete Vipera-sorozat utolsó évada, vagy a Richard Attenborough-rendezte Oh, What a Lovely War (az előbbit amúgy 1989-ben, az utóbbit pedig 1969-ben forgatták).

A kibontakozó vitákban rengetegen megszólaltak – és bár a történészek túlnyomó része ostobaságnak, történelmietlen és veszélyes frázispuffogtatásnak minősítette Gove véleményét, de voltak védelmezői is elegen. Száz évvel a háború kitörése után, amely – és ebben végső soron nemigen akadtak véleménykülönbségek – az addigi legnagyobb léptékű, immár szinte globális szenvedéseket zúdította az emberiségre (különösen, ha a részben a háború következményeként elterjedő spanyolnátha-járványt is ide vesszük), még mindig erősen él a dicsőség-narratíva, amely nem áldozatokként, hanem hősökként tekint az elesettekre és azokra a százmilliókra, akik megszenvedték a harcokat, a gazdasági összeomlást. A háború dicsősége - sajátos társadalmi tudatzavar. 

A nagy háborút – és általában a háborút – ezek a narratívák tulajdonképpen ugyanabban a logikában szemlélték, mint kitörésekor: az ellenség felelősségét hangsúlyozták (hiszen kevesen merik – és talán akarják – kimondani, hogy a háború szerintük önmagában üdvös), és igazolni kívánták azokat az áldozatokat amelyeket mások hoztak.

1914-ben is voltak már a háborúnak ellenzői; hangjuk azonban jórészt elsikkadt az igazságosnak és szükségszerűnek tekintett háborút üdvözlők minden irányból felhangzó kórusában. Hazaárulónak, hazátlan bitangnak titulálták a háború ellenzőit, a sajtó minden országban a meglincselésükre buzdított – a szocialista-pacifista Jean Jaurést egy nacionalista agyonlőtte: „a haza ellenségét akartam megsemmisíteni” – nyilatkozta büszkén. 

Mert a háború, úgymond, a közös veszély és a közös védekezés (mindig védekezés, hiszen a Napóleonnak tulajdonított taktikai közhely szerint a legjobb védekezés a támadás, a megelőző csapás) összehozza az amúgy osztályokra, érdekcsoportokra, politikai oldalakra és számos egyéb, ellenséges vagy legalábbis viszálykodó halmazokra oszló „nemzetet” vagy „népet”. Ez a „népközösség”, a Burgfrieden, a l'union sacrée lidérces kora. A vérszomj szent társadalmi szövetsége. 

Ám nehéz attól eltekinteni, hogy mégis jó előre lehetett tudni (mert társadalmilag meghatározott volt), hogy kik mennek a sáros, halálos lövészárkokba, kik az aládúcolt, valamivel biztonságosabb tiszti fedezékekbe, kik a főhadiszállások szőnyeges, a fronttól távoli termeibe – és kik maradnak otthon, a lapok szerkesztőségében, a parlamentekben, a hadiipari vállaltok igazgatótanácsaiban, hogy a dicsőségről beszéljenek és frázisokkal tisztelegjenek a "hősök" előtt.

A mindig lényeglátóan tömör Bertolt Brecht így írt a Német háborús kátéban:

Az uralmon lévők mondják, a hadseregben
Népközösség van.
Igaz-e – megtudhatjátok a konyhán.
A szívekben legyen egyforma a bátorság. De
A tálakban
Kétféle az étel.
(Hajnal Gábor fordítása)

És persze ott voltak maguk a közkatonák – akiknek a frontok poklában hamar kialakult saját képük a társadalom rétegződéséről, a hősiességről, a háború jelentéséről. Már 1914 végétől egyre gyakoribbak lettek a frontbarátkozások, a dezertálások és akaratlagos fogságba esések (emlékezzünk csak Švejkre!), majd 1916-tól a jelentésekben megjelenik a saját tisztek agyonlövése (gondoljunk csak például Egon Erwin Kisch írásaira!); a háború (egyéb okok mellett, persze) azért ért véget (szakadt félbe), mert a régi módokon már nem volt többé viselhető. A hadseregek 1917-re mindkét oldalon egyre inkább demoralizálódtak. A dezertálások és katonalázadások immár egy általános, világméretű forradalom rémképét vetítették az államok vezetői elé, és 1917-1919 folyamán azután ezek a forradalmak vagy forradalmi felkelések rendre ki is törtek.

Ez az érzés megjelent a katonadalokban is. Mert nem csupán az erre fizetett, vagy a buzgó önkéntes rímfaragók által megírt, a hadtápparancsnokságok által színes nyomatokon osztogatott lelkes menetnóták léteztek: a katonák (hiszen maguk voltak a „nép”) sajátos népdalokat alkottak, többnyire már meglévő népdalok, vagy éppen már létező katonadalok dallamára. A nemzeti dicsőségről, bátorságról és áldozatvállalásról szóló hivatalos kultúrával szemben kialakult a lövészárkok terjedelmes és kétségbeesett, időnként viszont millenáris várakozásokat hangoztató ellenkultúrája.

Hangos volt, tiszteletlen, elkeseredett, gúnyos és dühös. 

A Hanging on the Old Barbed Wire című dal szinte brechti, balladai tömörséggel mutatja meg a háború társadalmának alulnézeti képét. A dalt körülbelül 1916-tól énekelték a The British Grenadiers című ismert (totálisan ellenkező társadalmi töltetű) menetdal dallamára a brit lövészárkokban – azokban, amiket a Fekete Vipera olyan maró, fájdalmas szarkazmussal mutatott be, hogy kivívta ezzel a dicsőség-narratíva védelmezőinek szent haragját. Jelentések szerint a tiszti állomány igyekezett elejét venni az utolsó versszak eléneklésének (hiszen a többi versszak, bár igencsak gúnyosak voltak, csupán az utolsó versszak fényében váltak hátborzongató, kétségbeesett üzenetté).

A tiltásnak persze kevés foganatja volt.

A dal akkor vált újra közismertté, mikor 1988-ban a Chumbawamba brit anarcho-punk együttes felvette az English Rebel Songs 1381–1914 (Angol lázadó dalok, 1381-1914) című albumára (bár az időkeretből kissé kilógott).

A SZÖGESDRÓTRA FENNAKADVA

Ha a tábornokot keresed
Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled
Ha a tábornokot keresed, én tudom, hol leled:
A mellére új kitüntetést tűz

Én láttam, én láttam, ahogy a mellére új kitüntetést tűz
A mellére új kitüntetést tűz

Ha az ezredest keresed
Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled
Ha az ezredest keresed, én tudom, hol leled:
Nagy kényelmesen pofáját tömi

Én láttam, én láttam, nagy kényelmesen pofáját tömi
Nagy kényelmesen pofáját tömi

Ha az őrmestert keresed
Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled
Ha az őrmestert keresed, én tudom, hol leled:
A század rumját most faszolja el

Én láttam, én láttam, hogy a század rumját most faszolja el
A század rumját most faszolja el

Ha a bakát keresed
Én tudom, hol leled, tudom, hol leled, tudom, hol leled
Ha a bakát keresed, én tudom, hol leled:
A szögesdrótra fennakadva lóg

Én láttam, én láttam, ahogy a szögesdrótra fennakadva lóg
A szögesdrótra fennakadva lóg

(Járai Erzsébet fordítása)

crass.jpg

Az információ trónfosztása

- Nerbeszédelemzés -

woman-talking-chat-blah-popart.jpgNézem az elmúlt napok kormányzati kommunikációjának termékeit (már ha a szó hagyományos értelmében "kommunikációnak" nevezhető a reflektálatlan hatalmi monológ), sorjáznak a "migránsmentes övezetek", a "valósággal köszönőviszonyban sem állónak" tételezett nem nerkonform gondolatok anatémái, az istentől kegyelmezett, hitvalló kormányzat idült üdvtanai.

Tovább

A gondolatbűnözés perspektívái

- Netbűn és bűnhődés Oroszországban -

39557817_2170076779700223_20378833840504832_n.jpgEgy ideológiailag kifogásolható Facebook-posztért, megosztásért vagy lájkért Oroszországban ezentúl 15 nap elzárást, vagy maximum 200 000 rubel nagyságrendű pénzbüntetést kaphat az óvatlan internetező – ha az Állami Duma elfogadja a BTK 282. cikkelyének módosítását célzó javaslatot. A jelenleg is vitatott indítványt két képviselő, a mérsékelt baloldali Szergej Sargunov, és a szélsőjobbos, korábban a melegek szülői jogainak felfüggesztését szorgalmazó Alekszej Zsuravljov jegyzi.

Tovább

Kormányzati máglyarakás

A magyar nő legyen szegény, alacsonyan képzett és féljen

Kovács Zoltán jól kicentizett, Heller Ágnesnek címzett sértésén háborog (vagy épp lelkesedik) a magyar hírfogyasztó. Arról szól a vita, hogy mondhatta-e a magyar kormányszóvivő, hogy Heller „csak egy öreg, bigott kommunista”. Primitív a magyar közélet, ezzel a szókapcsolattal (illetve az arról szóló vitával) sikerült elterelni a figyelmet arról, hogy Heller nagy interjút adott a Political Critique-nek, s így megjelent a nemzetközi sajtóban egy újabb negatív kép, elemzés a magyar miniszterelnökről. Egyre fontosabb az ország külföldi megítélése, a külföldi sajtó.

Tovább

A Fideszes média nem győzött, most szűnik meg

 

A Hír TV„megpuccsolása”, „átvétele”, „átszervezése”, „visszavétele”, a Magyar Nemzet és a Heti Válasz megszűnése után két vélemény kap hangot a magyar közéletben. Az egyik szerint a Fidesz egykori hátországát, „szellemi szálláscsinálóját” is elérte a végzet, bedarálták, arra a sorsra jutott, szinte ugyanúgy, ahogy az ellenzéki sajtó elvérzett – a cél pedig az, hogy új Fideszes média szülessen. A másik értelmezés szerint viszont csak „helyreállt” a rend, érvényesültek a piaci szabályok, revansot sikerült venni a kilencvenes és a kétezres évek aránytalanságai (vö. „balliberális túlsúly”) miatt. Egyik interpretáció sem fedi a valóságot.

Tovább