Kimondjuk!

Éljen Eduárd!

Kormányzati máglyarakás

A magyar nő legyen szegény, alacsonyan képzett és féljen

2018. augusztus 17. - Parászka Boróka

Kovács Zoltán jól kicentizett, Heller Ágnesnek címzett sértésén háborog (vagy épp lelkesedik) a magyar hírfogyasztó. Arról szól a vita, hogy mondhatta-e a magyar kormányszóvivő, hogy Heller „csak egy öreg, bigott kommunista”. Primitív a magyar közélet, ezzel a szókapcsolattal (illetve az arról szóló vitával) sikerült elterelni a figyelmet arról, hogy Heller nagy interjút adott a Political Critique-nek, s így megjelent a nemzetközi sajtóban egy újabb negatív kép, elemzés a magyar miniszterelnökről. Egyre fontosabb az ország külföldi megítélése, a külföldi sajtó. A Heller interjú egyszerre jelent meg Patrick Kingsley New York Timesban közölt cikkével – amelyből a magyar sajtó jelentős része annyit idézett, hogy Orbán Trump barátja. Valójában Kingsley arról ír, hogy Trump Orbánon, Magyarországon és Lengyelországon keresztül próbálja csökkenteni az Európai Unió versenyképességét, befolyásolni a jövő évi európai parlamenti választásokat, és valamilyen módon reagálni a térségben növekvő kínai és orosz befolyásra. „Használja” Orbánt – és nem azért, mert Obamával ellentétben neki tényleg baráti érzelmei lennének, hanem mert a saját érdekeit így védi.

 

Heller Ágnes hosszas elemzése Orbánról, a „zsarnokról”, Magyarország refeudalizásáról – és arról, hogy ez a magyar politikai illiberális (?) rendszer a Trump éra számára sem elfogadható. Tekintsünk el attól, hogy mennyire megalapozott Heller elemzése, hogy tényleg van-e, lesz-e Trump-Orbán szövetség, egy ilyen hang a nemzetközi sajtóban a magyar kormány számára (amely évek óta súlyos pénzeket költ amerikai lobbira – lásd Kingsley összesítését erről) több mint kellemetlen. Ezt a lehető legdrasztikusabb, legprimitívebb eszközökkel el kell hallgattatni, el kell hitelteleníteni. Ennek szólt az „öreg, bigott kommunistázás”.

 

Hasonló eszközökkel történt támadás az elmúlt hónapokban minden olyan nő ellen, aki kritkus hangot ütött meg. Karafiáth Orsolya, aki hosszú ideje ír kormánykritikus vitacikkeket, publicisztikát szinte állandóan címlapon van a kormánypárti sajtóban. Orbán János Dénes „cuki pályakezdőnek” nevezte, de aztán a művésznő megszólítást is csak idézőjelben használta vele kapcsolatban.

 

Karafiáth nyilván nem művész, csak olyan, aki „költőnek, írónak adja el magát”, aki már öreg (Ady korához közeledik), „frusztrált vénkisasszony” - akire nem érdemes figyelni. Ismerős érvelés? Orbán János Dénes sokkal bőbeszédűbb, mint Kovács kormányszóvivő úr, de a lényeg az, hogy csúnya, és öreg nők ne szóljanak bele a nagyok dolgába. Ne írjanak publicisztikát, vitairatot, ne nyilatkozzanak a kormányról.

 

Veiszer Alinda Karafiáthoz és Hellerhez hasonlóan szintén megkapta a magáét, kormánykritikus nyilatkozataikért, és azért, mert felmerült, hogy politikai szerepet vállalna. A Magyar Időkben, Mandineren, a 888-on, a pestisrácok oldalán „buta”, „unalmas”, „érdektelen” jelzők ismétlődnek, őt nem öregezik ugyan le, de azért figyelmeztették az olvasót arra, hogy tekintettel kell lenni a kapuzárási pánikra.

 

Kálmán Olgát is, mint ellenzéki újságírót támadja folyamatosan a kormánypárti média, a vád mellett, hogy politikailag nem kiegyensúlyozott, a fejére olvasták, hogy „feltűnési” mániája van, hogy „minden áron látszani akar”, az Origó pedig a Hír Tévétől távozó televízióst azzal búcsúztatta, hogy „árulja magát” - értsd prostituált (vö. lekurvázták – én kérek elnézést).

 

Pető Andreát a CEU oktatója, a „gender szakról” frissen kirobbant vitában kapott idézőjelet a professzor asszony (!) megszólítás mellé. Az Echo tévé férfi beszélgetőtársasága megállapítja a CEU-s végzősökről, hogy a „hülyék elkezdenek szaporodni”, Pető Andreáról pedig azt állapítják meg az emelkedett hangulatú úriemberek, hogy „úgy néz ki, mint egy panellakásban élő műkörmös”.

 

Nem szeretném az olvasót türelmét igénybe venni a különböző példákkal. A vita széles, a jelzős szerkezetek száma igen szűkös. Azok a nők, akik kritikusok, politikailag aktívak, azok buták, csúnyák és öregek. Lehetne, most azzal érvelni, hogy Kálmán Olga nem prostituált, Pető Andrea nem műkörmös (itt jegyezném meg, hogy bármit is mondjon az Echo TV asztaltársasága, a műkörmösök is teljesen ugyanolyan nők, sőt mi több emberek, mint bárki más, a panellakás pedig lakás, nem szégyen ilyenben élni), hogy Veiszer Alinda nem buta, Heller Ágnes kora pedig adottság, és nem vádpont. De nem ez a lényeg.

 

A lényeg a kormányzati rejtett szándéka a propaganda mögött: megszégyeníteni a közéletileg aktív nőket, megfélemlíteni a kormánykritikus nőket, megbélyegezni az értelmiségi nőket, kiszorítani és elhallgattatni az újságírónőket, leszólni a képzetlen, vagy az alacsonyan képzett nőket, a prostituáltakat, a műkörmösöket, a panellakásban élőket. A nőket – úgy általában.

 

A Fidesz, amelynek biztos hátországa, szavazóbázisa a nyugdíjas korosztály, „öregezik”, szitokszóvá degradálja az életkort. A Fidesz, amely „családbarát” politikával kampányolt és nyert választást csataláncban támad, és nem riad vissza a verbális agresszió legdurvább formáitól sem, ha éppen bátran nők ellen fordul. Miért? Mert valójában ez a kormány szavazóbázisának nagyobbik felét , a nőket, gazdasági és jogi eszközökkel kontrollálja . Magyarországon munkaerő hiány. Mely szektorokban? Azokban, amelyek elsősorban nőket foglalkoztatnak, például az egészségügyben, a szociális szektorban, a szolgáltató- és a könnyűiparban.  Az, aki megfelelő munkakörülményeket, a bérkülönbségek eltörlését, a munkavállalást segítő jogszabályi és intézményes hátteret (részmunkaidőt, bölcsődei, iskolai ellátást, pótlékokat, szabadnapot) követelnek, akik az esélyegyenlőtlenségek rendszerét követik, kutatják, felhívják a figyelmet erre, akik női érdekvédelmi hálózatot szerveznek, azok ennek a kormánynak az ellenségei. Azokkal – lásd mint fent – leszámolnak.

 

Nem azért, mert a „gender” valami ördögtől való, perverz úri huncutság, hülyeség – ahogy a propaganda sajtó állítja. Nem azért, mert az egyetemeken léha, felesleges, áltudományos, pénzpazarló oktatás folyik. Nem, hanem azért, mert Magyarországra alacsonyan képzett, alacsonyan fizetett, engedelmes nőkre van szükség. A jelenlegi állammodell erre épít, ebből, az alulfizetett, tudástól, képzéstől megfosztott, megalázott nőkből él. Őket tartja megfélemlítve, kordában akkor is, amikor elzárkózik az Isztambuli Egyezmény ratifikálásától. Számukra üzen, amikor a propaganda sajtóban módszeresen, állandó jelleggel meghurcol minden kritikus hangon megszólaló nőt.

 

A legutóbbi választásokon A Fidesz szavazóinak több mint fele nő volt, akiknek átlagéletkora elérte az ötven évet. Nekik szólnak az utóbbi hetek hónapok boszorkány üldözései, hogy féljenek, és tegyék a dolgukat, nehogy valamelyik virtuális máglyán találják magukat, vagy megbotoljanak a túlszaporodott vak komondorokba.

A Fideszes média nem győzött, most szűnik meg

 

A Hír TV„megpuccsolása”, „átvétele”, „átszervezése”, „visszavétele”, a Magyar Nemzet és a Heti Válasz megszűnése után két vélemény kap hangot a magyar közéletben. Az egyik szerint a Fidesz egykori hátországát, „szellemi szálláscsinálóját” is elérte a végzet, bedarálták, arra a sorsra jutott, szinte ugyanúgy, ahogy az ellenzéki sajtó elvérzett – a cél pedig az, hogy új Fideszes média szülessen. A másik értelmezés szerint viszont csak „helyreállt” a rend, érvényesültek a piaci szabályok, revansot sikerült venni a kilencvenes és a kétezres évek aránytalanságai (vö. „balliberális túlsúly”) miatt. Egyik interpretáció sem fedi a valóságot.

 

Amit most látunk, az a magyar sajtó eltűnése – pártállástól függetlenül. Ami marad sajtós fogalmakkal, sajtós műfajokkal alig írható le , és ezt a maradékot minden, csak nem a piac tartja fent. A nagy lapok, kiadványok, portálok, csatornák felszámolásával eltűnnek a komplex hierarchia szerint szervezett szerkesztőségek, ahol a tartalomgyártás többszöri minőségi, stiláris szűrőn keresztül zajlott. Eltűnnek a tudósítói hálózatok, a helyszíni riportok, a bizonyos szakterületekkel szisztematikusan foglalkozó újságírók, az elemzések, a mély vagy nagy interjúk, a tárcarovatok. Eltűnik az a fajta sajtó, amellyel együtt élve a polgár követi a politikai közösséget, amelynek része.

 

A komplex struktúrák mögött eddig is voltak pártpreferenciák, gyanús, indokolatlan finanszírozási trükkök, politikai befolyás, nem volt tiszta soha a rendszerváltás utáni sajtó. Egyik „oldali” sem. De épp a műfajok sokrétűsége, a nagy szerkesztőségben dolgozó sokféle ember, a feldolgozott, ellenőrzött információk mennyisége, minősége tette azt, hogy mégis, az aránytalanságok, a rejtett vagy nyilvánvaló szabálytalanságok ellenére volt olyan tartalom, amely a politikai közösség egészének – mindegy, hogy bal vagy jobb oldalról, vidékről vagy fővárosról, humán vagy reál értelmiségről, nőkről vagy férfiakról, népiekről vagy urbánusokról beszélünk – adott valamit. Kinek többet, kinek kevesebbet, de adott. Volt magyar sajtó.

 

Most nincs. Sem ilyen, sem olyan, semmilyen sem. Úgyhogy nem pusztán egyik lap, ment a másik után – a Magyar Nemzet a Népszabadság után, nem jóvátétel történt, vagy bosszú, hanem a magyar politikai közösség szerkezete változik meg. Nincs évtizedes tapasztalattal, átadott tudással, kiterjedt infrastruktúrával szolgáltatott, sok műfajú tartalom. Nincsenek egymással versengő, egymást kiegészítő, vagy egymást ellenpontozó információ. A polgár, aki választani tud, és akar, aki mondjuk kormánypárti és ellenzéki lapokat is olvasni szeretne, aki egyszerre várja a tárca- és riportrovatot, és követi a gazdasági rovatot – nos az a polgár ebben az új magyar rendszerben elvesztette a polgárjogait. Tömörített, ellenőrizetlen, vagy épp hamis információkat kap, stilárisan leegyszerűsítve, lebutítva, előre emésztve, ismétlődő hívószavakba, szókapcsolatokba csomagolva: ugyanazt a hírügynökségi csomagot különböző formákban, központi és megyei lapokban, rádiós és tévés híradókban, bejátszásokban.

 

A Fideszes média nem ez volt, nem így indult. A Heti Válasz valamikor tényleg mozgósítani akarta és tudta a Fideszes értelmiséget. Tematizált, vitát gerjesztett, véleményeket versenyzett. Nem volt „aranykor” a Heti Válasz működése, hiszen valóban, amíg a hetilap talpon volt, azalatt dőltek ki az ellenzéki fórumok, már akkor látszott – hogy mennyire törékeny a magyar sajtó, hogy a régi struktúrákat semmi más nem tartja életben, mint a politikai kegy és főleg az érdek. De azt azért látni engedte, hogy van egy autonóm véleményformálásra, információ feldolgozásra igényt tartó „polgári” olvasóközönség (hagyjuk most nyitva a kérdést, hogy a Népszabadság olvasói nem voltak-e ugyanennyire „polgárok”). Ennek a hetilapnak a hasábjain lehetett követni, hogy melyek az elvárásai, témái, vitái (!) ennek a „polgári” közösségnek, itt született az az illúzió, hogy mégiscsak van valami koncepció a frázisként puffogtatott „polgári Magyarország” szlogen mögött, és sokan hajlandóak ezt a koncepciót megvitatni, tudással, tapasztalattal, információval hozzájárulni.

 

A Heti Válasz ledarálásával ezt a „polgári Magyarországot” darálta be a hatalom, épp oly szenvtelenül, mint ahogy rég beszántotta a az ellenzéki Magyarországot is. Nem volt véletlen ez a leszámolás, ugyanilyen demonstratív kíméletlenséggel szabadultak meg a Magyar Nemzettől. Nem, nem Simicska miatt. Semmi nem jelent meg a Magyar Nemzetben a „Simicska korszakban” sem, ami ellent mondott volna a polgári Magyarországot ígérő Fidesz egykori koncepciójának. Semmi, ami megrendítette volna a kormányt. Ami meglegyintette volna a hatalmat. Ez azonban mit sem számított, mint ahogy nem számított a Magyar Nemzet patinája, múltja sem. A cél ezeknek a lapoknak, szerkesztőségeknek a megszüntetésével nem a politikai ellenféllel, hanem az újságíróval való leszámolás . Annak a szemléltetése, hogy nincs negyedik hatalmi ág (csak egy). Ehhez ki kellett rúgni évtizedek óta párt- és kormányhűséggel dolgozó újságírókat is, szemléltetni kellett, hogy itt nem csak a szakmai teljesítmény, de a lojalitás sem véd. Hogy az újságíró a semmi, a hatalom meg minden.

 

A mai nap hír a Kommentár című folyóirat átvétele. Ki más végzi el ezt? A „kulturkampfban” is fontos szerepet vállaló Békés Márton. Kitől veszi át a főszerkesztést? A korábbi felelős szerkesztőtől, Ablonczy Bálinttól, aki a megszüntetett Heti Válasz munkatársa is volt. Békés Márton azt ígéri, hogy a lap „konzervatívabb lesz, mint valaha”. De mitől lenne, hogyan lehetne konzervatív? Ha a konzervatív értelmiség azt látja, immár hosszú ideje, hogy megszüntetik a fórumaikat, hogy évtizedes műhelymunkák eredményét nullázzák le, újságíróikat, szerkesztőiket rúgják ki? Hogy nem jelent védelmet sem az egyetemi státusz, sem a kulturális státusz. Hogy nincs már jelentése és jelentősége a „polgárságnak”, sem semminek, amit az utóbbi másfél évtizedben a konzervativizmusról, polgárságról ez a közösség mondott.

 

Nota bene a Kommentárt ott hagyja Ablonczy Balázs is, aki történészként oroszlánrészt vállalt a Trianon évforduló szakszerű előkészítéséből, s aki a Trianon 100 munkacsoport vezetője. Ablonczy Balázs és a munkacsoport heves támadások célpontja volt Bukarestben, Romániában. Az, hogy a Kommentár műhelye felbomlik, és így bomlik fel, szomorú, elkeserítő üzenet Budapest felől. Mit lehet erre mondani? Hogy összeérnek a közép-kelet európai kisállamok nyomorúságai.

A tablet fontosabb, mint az iskolatej

blck.jpgAz a gond, hogy a NER egyszerűen nem tud a kultúráról beszélni. Amikor azt mondja: kultúra, értsük úgy: hatalom.

Egykor a latin nyelv látta el azt a szerepet az európai kultúrában, amit ma a digitális műveltség. Beugró volt a korszerű ismeretek világába. Nem idegennyelv-ismeretnek számított, hanem olyan alapvető szkillnek, amely biztosítja a hozzáférést a továbbiakhoz: tudományos, jogi, teológiai tudáshoz, irodalmi, filozófiai művekhez, sőt elég sokáig a Biblia szövegének ismeretére is csak így nyílt lehetősége az embernek. Értelemszerűen a latintudás hiánya azt jelentette, hogy az illető ki van zárva mindezekből.

Így is volt ezzel a lakosság döntő többsége. Hiszen a kultúra struktúrája egész más volt akkor: a magaskultúrát senki nem is hazudta demokratikusnak – kevesen fértek be az elitbe, sokan rekedtek ezen kívül, a népi kultúra életteli, ugyanakkor időtlenebb forgatagában. De azoknak, akik a kiváltságos réteghez tartoztak, a latintudás nagyjából annyit jelentett, mint egy mai tízévesnek az internet készségszintű ismerete.

Nem előny volt, hanem kiindulópont. Nélküle mozdulni sem tudott volna a saját világában.

Amikor a rendszer ideológusa arra utal, hogy a gyerekeket üdvös volna távol tartani az e-műveltségtől, nem egy alternatív oktatási és kulturális modellt propagál. Hanem éppen hatalomtechnikai javaslatot tesz a kormányzatnak.

Azt ajánlja, zárjuk ki a gyerekeinket a jelenükből és a jövőjükből. Teremtsünk számukra izolált, kontrollálható, berendezhető ismeretvilágot, torlaszoljuk el a útjukat kifelé.

És mennyire igaza van. A gyerek és a tablet kombinációja valóban veszélyesebb a rendszerre, mint a sorosördög, a genderork, és egy hadosztálynyi burkás-babakocsis muszlima a Hortobágyon. Vagy mindez együtt.

Ráadásul Orbán János Dénes abban sem téved, hogy ha ez a határzár nem elég alapos, a gyerekek hipp-hopp besuttyannak a kerítésen a nagyvilágba. Azaz ki. Tényleg, elég ledobni egy borsodi zsákfalu romos játszóterén egy tabletet, holtbiztos, hogy felszedi egy kis nemzeti erőforrás (vagy tehertétel), aki, ha fél év múlva visszanézünk, addigra már szanaszét töltötte az n-core-t, kiolvasott egy fél könyvtárat a második világháborús tengeralattjárókról és a hatodik YouTube-csatornáját indítja olahpisti24600 néven.

(Igen, a kamasz Janus Pannonius meg időmértékes verseket írt latinul. Egyetértek, nagyon adta.)

Az e-műveltség ugyanis nem ismeretanyag, hanem szkill. Olyan szkill, amit egy egyszerű eszköz birtokában magunk is elsajátíthatunk, ami persze nem azt jelenti, hogy a megfelelő segítség, oktatás elpazarolt energia. De alapvetően tényleg csak egy tablet kell, a gyerek meg az agya. És ha a képesség már kialakult, ez kaput nyit az önálló tanulásra. Nyilván nem minden gyerek él ezzel egyformán. Hogy mit hoz ki a helyzetből, az függ a saját igényeitől, érdeklődésétől, és igen, a képességeitől is. Ám ez a felülről csöpögtetett és kontrollált iskolai tudással is így van: van, akiről lepereg, és van, aki képes ugródeszkának használni a saját későbbi útjához.

Tévedés ne essék, a gyerekeinket nem a digitális világ fogja felnevelni. Ahhoz, hogy fejlődjenek, ezer és egy dologra van szükségük számítógépen és e-szkilleken kívül.

Fizikai és érzelmi biztonságra. Közösségre és barátokra. Rengeteg mozgásra. A kulturális alapkészségek (úgy is, mint olvasás, írás, számolás) magabiztos elsajátítására. És így tovább, még nagyon hosszú a sor.  De az e-műveltség ma nem maradhat ki. Hiánya kirekesztetté és kiszolgáltatottá tesz.

A NER pontosan ilyennek szeretné látni a gyerekeinket.

Latint is tanult

...mégis elvadult.

cicero.jpgMiközben a kormányzat illetékeseinek szemmel láthatóan derogál közvetlen „nemzeti konzultációt” folytatni a diákokkal, a pedagógusokkal, a szülőkkel, de Orbán János Dénes előtéri boszorkánykonyhájából újabb odakozmált fogás került az ország billegő lábú közasztalára: a latinoktatás kötelezővé tételének időszerű ötlete. (Mondhatnánk, hogy ez csak trollkodás, provokáció, gumicsont: nem tudom, feltűnt-e, de már nem igazán vannak gumicsontok; a NER totálissá torzuló kórtermeiben bármiféle őrült beszéd pillanatokon belül rendszerré válhat.)

A koncepció kétségkívül jól illeszkedne a kormányzat azon törekvéséhez, hogy piacképes, modern oktatást biztosítsanak adónkért cserébe, hiszen valóban: az ember lassan nem vehet részt olyan állásinterjún, ahol ne kérnének számon tőle néhány Ovidius-memoritert, az accusativus cum infinitivo készségszintű használatát, vagy némely középkori keresztény liturgia szövegének beható ismeretét. Ezek olyan szilárd alapok, amelyekre – legalábbis a klasszicizáló kertitörpe-építészet szerint - „a közjóra, a nemzeti és társadalmi összetartozásra való törekvés” oszlopai épülhetnek, ahogy annak idején Hoffmann Rózsa-féle „pedagógiai program” fogalmazott.

A latin nyelv minden kultúr- és kultusztörténeti érdeme ellenére kötelező nyelvként nem lenne más, mint egy halott államfelfogás és hatalmi konstrukció (pontosabban: e konstrukció szimbolikájának és nyelvi elkülönülésének) feltámasztására  tett újabb szánalmas kísérlet, és így ezt a bonyolultságában szép nyelvet a parvenü tudatlanság lazán odaalázza a Horthy parkok, Nyirő-temetések, országzászlók és rovásírás-táborok turultollas giccshalmazába. Az európai kultúra egyik ősnyelvéből afféle nehézkes, kínos nyelvi zombit kreálnának, amelyik megkopott pólóján büszkén viseli a flitterekből kirakott „Vivo, vivis, vivit, vivimus, vivitis, vivunt” feliratot.

Az Orbán János Dénes-féle előtérbe tolt szellemi műhely ebbe a naftalinszagú történelmi zombiba gondolna új életet lehelni, ezt a zombit igyekszik betanítani és munkára fogni. A gond persze valahol az, hogy a zombi maga virulens, élőnyelvű élőhalottként még igen aktív: kicsit kikozmetikázva, némi sminkkel ma is kiválóan eladható lenne az etatizmus, a rendpártiság, a fegyelmezés és az elnyomás nemzetközi  piacán – azon a piacon, ahol a kormányzat önmaga lép fel eladóként és vásárlóként is, mi csak a cechet álljuk.

Ám a kormány közjó-zombi verziója még ezt a kozmetikai beavatkozást is nélkülözi: itt a zombi továbbra is régi temetőszagú rongyait viseli, arcáról lefoszlott a hús, fogai kivillannak, hörögve-morogva botladozik. Ma már inkább nevetséges, mint ijesztő, de arra mégis alkalmas, hogy fiatalok ezreit fojtsa bele újabb teljesen haszontalan tanulnivalók tengerébe, megakadályozza azt, hogy érdeklődésből, maguktól forduljanak akár a latin nyelv, a klasszikus kultúra felé.

Paradox módon a kötelező latin újabb lépés lenne a „Több betanított anyagmozgató – kevesebb klasszika-filológus!” átfogó kormányzati stratégiájában, és tükrözi azt a – vélhetően alaptalan – gondolatot is, hogy amíg latint magolnak a nebulók, nem érnek majd rá modernkedni meg lázadozni.

Mindenesetre (ha már…) remélem, hogy ez a Cicero-idézet is ott szerepel majd a hosszú memoriterek fárasztó listáján: „Quo usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra? quam diu etiam furor iste tuus nos eludet? quem ad finem sese effrenata iactabit audacia?”

Ha nem értik, országunk nagyjai nyugodtan használhatják a Google-t is. Ja, hogy az olyan ijesztően XXI. századi?

Könnygázzal támadtak a bukaresti békemenet ellentüntetőire

liviuflorinalbei.jpg

 

Napokon keresztül érkeztek a külföldön élő és dolgozó Románok Bukarestbe, hogy a kormány ellen tüntessenek: könnygázzal és vízágyukkal oszlatta a tömeget a csendőrség. Bár évek óta tart a tömegtüntetések sorozata, ilyen heves összecsapásokra a román sajtó szerint nem került sor, több, mint negyvenezren követelték a kormány lemondását a hétvégén.

Tovább

Bármilyen képzést betilthatunk, ha úgy tartja kedvünk

Balliberális körökben általános felháborodást okozott, hogy határozottan kiállunk a gender szakról alkotott magyar álláspont mellett, vagyis hogy aki férfinek születik, az férfi, aki pedig nőnek, az szüljön unokákat. Ennek köztudottan megvan a maga biológiai tudományos szakirodalma. Ellenben, mint azt Rétvári Bence államtitkár úr is kifejtette, „a gender - a marxizmus-leninizmushoz, hasonlóan - inkább nevezhető ideológiának, mint tudománynak, így kétséges, eléri-e az egyetemi oktatási szintet. A szak tartalma szemben áll mindazzal, amit a kormány értékvilága az emberről vall.”

Tovább

A gendersárkány legyőzése

- Bábszínházi előadás -

godz.jpg„Konzervatív forradalom” van a mi utcánkban, azt mondják (a járda járhatatlan a sártól, az út kátyús és egyirányú, a kukákban bűzölög az itt hagyott szemét, de a házfalakon büszke feliratok hirdetik, hogy „Tiszta udvar, rendes ház”), és bár ez a „konzervatív forradalom” maga a totális önellentmondás, mégis látjuk a jeleit. Barna jelek az önjelölt hadak akácos útján, Kulturkampf és egyetemi szakok betiltása, rükvercben dübörög a keskenyvágányú történelem.

Tovább

Az ütközőn utazni tilos

- Orbán Ukrajnáról és az óvatos kártyavető -

steam.jpgOrbán Viktor a szalmával rohasztott tusványosi sárban – miután megtapsoltatta a Kulturkampfot, rúgott egyet a melegekbe és letudta a migránsozós penzumot – nagy lendülettel beleszállt Magyarország egyik stratégiailag fontos szomszédjába. Víziójában úgy jelent meg Ukrajna – egy 42 milliós, komoly katonai erővel rendelkező ország, amellyel a magyar vezetés a közelmúltig kiemelt partneri viszonyra törekedett – mint egy, az EU-hoz hasztalanul törleszkedő, gazdasági bukásra ítélt államocska, amely per pillanat a kissé paranoid orosz birodalom és a NATO ütközőzónájaként funkcionál. Amiről az ukrán külügynek (pontosabban az eurointegrációért felelős miniszterelnök-helyettesnek) értelemszerűen az jutott eszébe, hogy Orbán most már aztán tényleg kapja be. Nekem pedig eszembe jutott a kártyavető óvatossága.

Tovább

Az "Éljen Eduárd!" DIY pólóbolt

- Olvasói levél -

pinkedu.jpgEzt a levelet és hozzá a képet kedves olvasónktól, Klupács Flórától kaptuk. Arra buzdítunk mindenkit, akinek kedve, ideje, energiája és pénze van rá: csináltasson „Éljen Eduárd!” pólót (a betűtípus, ha pont ez tetszik, a Word fontkészletei között „Old English” néven található meg). Hozott pólóval ezer-ezeröt körül van egy pólónyomtatás, sok plázában vagy hasonló helyen vállalnak ilyet. És ha úgy gondoljátok, küldjetek képeket nekünk, örömmel kitesszük. (Elnézést, ha valakit zavar a tegezés, utálok magázódni.)

Tovább