„Konzervatív forradalom” van a mi utcánkban, azt mondják (a járda járhatatlan a sártól, az út kátyús és egyirányú, a kukákban bűzölög az itt hagyott szemét, de a házfalakon büszke feliratok hirdetik, hogy „Tiszta udvar, rendes ház”), és bár ez a „konzervatív forradalom” maga a totális önellentmondás, mégis látjuk a jeleit. Barna jelek az önjelölt hadak akácos útján, Kulturkampf és egyetemi szakok betiltása, rükvercben dübörög a keskenyvágányú történelem.

Ha van egyáltalán jelentése a „forradalom” szónak, akkor itt és most ellenforradalom van, hogy gátat vessenek mindennek, új (vagy nem is olyan új) gondolatoknak, eszméknek, gyakorlatoknak, és az egykorvolt idők sötét és dohos turkálójából öltöztessenek minket már levetettnek hitt, avétos hacukákba. És míg a forradalmak (legalábbis kezdetben) mindig spontánok, az ellenforradalmak kreáltak.

Forradalmak ritkán vannak: olyanok, mint a sztereotip angol nyár az őszök tengerébe fojtva. Most – forradalmi erők, forradalmi mozgalmak, forradalmi szubjektumok hiányában – éppen olyasféle dolgok szerepelnek az ellenforradalom céltábláin, mint a „gender”, a „píszí”, vagy éppen a – kissé goebbelsi felhanggal emlegetett – „kulturális baloldal”. Hogy, ugye, ezek valamiféle új totalitarizmus hordozói lennének, mint ama régi forradalom (amely magát totálisnak tekintette, mégis éppen a totalitarizmus játszotta el a hóhéra szerepét).

Nem mintha ezeknek bármi közük lenne egymáshoz. A „píszí” és a „gender” csak ellenségeik fantáziájában válnak afféle sötét ikercsillagokká, amelyek a patriarchális világ végét jelentő hímnős Antikrisztus eljövetelét jósolják. A „píszí” nem a „gender” beszédmódja, a „gender” nem a „píszí” ideológiája. Továbbá: a „píszí” nem csupán beszédmód, és a „gender” nem ideológia. A karikírozott genderpíszí-sárkányördög, amit kihívói dacos Szent Györgyként  (vagy inkább bazári Vitéz Lászlóként) a hímsovén földre taszítanak, ebben a formájában virtuális létező, ha úgy tetszik, mém (a dawkinsi értelemben - és ez nem dicséret, szerintem Dawkins maga is mém), de olyan mém, amit az institucionalizálás, a hivatalossá-hatalmivá tevés radioaktivitása érthető (és ökológiailag indokolt) gyíkocskából sajátos Godzillává mutált.

Godzilla persze csak a filmvásznon létezik, de valós félelmek és iszonyok metaforája, ami visszahatva félelmeinket tovább mélyíti, egészen odáig, hogy az erdőben sétálva dühösen agyoncsapjuk a realitás gyíkocskáját, szimbolikus bosszút állva Godzilla rémes pusztításaiért.

Az antipíszí lovagjai hatásvadász (bár kissé túlspilázottan macsó) fegyverzetükben az elméjükben tomboló Godzillára támadnak – és diadalmasan felkoncolják a valóságos gyíkot. A „píszí” ugyanis onnan válik, úgymond, "társadalommérnöki" totalitarizmussá (ahogy Farkas Attila Márton, a „píszí” egyetlen komolyan vehető és komolyan veendő magyarországi kritikusa érti), hogy - akár csak intellektuálisan is - hatalmi normatívává válik, magyarán erőszakká. Erőszakként pedig funkciója immár nem a hierarchikus-patriarchális társadalmi piramis lebontása, vagy akár átalakítása, hanem éppen annak konzerválása lesz (pontosabban: lenne). A tagadás igenléssé válik, vagy ahogy Guy Debord írta 1967-ben "egy világban, amely valóban a feje tetején áll, az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata". Pontosan úgy, ahogy a proletariátus (és így a társadalom) felszabadításának igénye annak idején a proletariátus (és így a társadalom) totális alávetésének manifeszt igazolásává vált, amint a forradalmi (felforgató) jelentésből hatalmi (konzerváló) jelentést kapott.

A píszí  (ne felejtsük el: a "political correctness" eredetileg a nyugati antisztálinista BALOLDAL gúnyszava volt azokra, akik alávetették magukat a Szovjetunió irányvonalának) olyan fantom, amelynek a szabadság valóban antitézise ugyan, de az antipíszí "szabadsága" (amit prókátorai afféle organikus, őseredeti, univerzális szabadságként tételeznek), bizony inkább a szintézise. A mostanság kárhoztatott "kultúrbaloldal" (amennyiben létezik) hatalmi struktúra, és bár szavaiban poszthatvannyolcas, valójában az 1968 körüli forradalmi hullám kanalizálása, megtartva-elvetése, ha úgy tetszik, ellenforradalma, ahogy a sztálinizmus az 1917-1923-as világforradalmi hullámra adott ellenforradalmi válasz volt. Az eredeti "hatvannyolcas" forradalmi ethosz egyik legtömörebb summázata René Riesel mondata: "A szabadság az a bűn, amely az összes többi bűnt magába foglalja." Az elnyomás elleni küzdelem nem létezhet az elnyomottakkal való szolidaritás nélkül, ami viszont értelmetlen a nélkül a felismerés nélkül, hogy a társadalom maga elnyomott (és a társadalom jelenlegi formájában egyben maga az elnyomás), vagyis ha az elnyomás bizonyos aspektusainak bírálata hatalmi narratívává, hovatovább normatívává válik, az már (miként a debordi "igazság") önnön ellentétbe fordul, a talpáról a feje tetejére áll, mint a hegeli világszellem.

Az a furcsa helyzet áll elő, hogy a hivatalos píszí és az antipíszí ugyanazokra a problémákra ad látszólag ellentétes válaszokat, miközben mindkettő azt feltételezi, hogy létezik egy eredeti, organikus állapot, egy pre-píszí társadalom, amelyhez csak viszonyulásuk eltérő előjelű. Pedig tulajdonképpen nem az, és a nőverő-migránsittneérjenazéjszakázó társadalom éppúgy egy konkrét hatalmi realitás leképzése, mint a píszí "orwellinek" titulált uralma (ami, ne felejtsük el, ezzel a jelzővel paradox módon jócskán túl van értékelve).

A probléma persze leginkább a gyíkocskával van. A píszí elleni anti-píszí árnyékboksz mintha felhatalmazást adna arra, hogy behódoljunk a különféle elnyomások természetes voltának, önfeledt örömmel vagy finnyásan húzódozva, de afféle megfellebbezhetetlen igazságoknak fogadjuk el a szexizmust, a rasszimust, a xenofóbiát, stb. stb... vagyis saját társadalmi félelmeinket, és azok örökkévaló igazságát.

Pedig csak egy hamis dichotómiában ugrándozunk és cselezünk, aminek szorítóját az általános hatalmi logika jelölte ki. Az elnyomások ellen nem elsősorban az elnyomásokra épülő elidegenedett hatalom nyelvi direktíváin, a duplagondol szómágiáján keresztül lehet harcolni, és ebben részben egyetértek píszí kritikusaival, de úgy sem (sőt még kevésbé), ha ellenfelünket eleve győztesnek, magát a küzdőteret pedig megkérdőjelezhetetlen létezőnek tekintjük.

A píszí, abban a karikírozott formájában, ahogy tálalni szokás (és persze a karikatúra mindig frappáns, de sematikus: bizonyos vonásokat kiemelve gúnyolja ki az egészet), valóban szabadságellenes (lenne, ha ÚGY lenne; csak persze nemigen van úgy). Hiba (logikai értelemben, de tulajdonképpen morálisan is) a szabadságot a hierarchia és az elnyomás szabadságaként elfogadni, ahogy hiba volt a viszonyok elleni lázadás vörös zászlajára az elnyomás sarló-kalapácsát pingálni. Godzilla és Mechagodzilla harcában a szabadság csak vesztes lehet. Böhöm, karmos lábukkal eltapossák a gyíkocskát.

Túl kell lépni a kereteken, és - legalábbis ahogy én látom - ez a baloldaliság egyetlen releváns jelentése. Mert, hogy még egy - a számomra legkedvesebb - 1968-as falfelirattal jöjjek elő, "az aszfalt alatt ott a tengerpart fövenye." Hogy eljussunk hozzá, az aszfaltot kell felbontani, nem elég azt hazudni az aszfaltról, hogy föveny, de az sem, ha azt mondjuk: "jó kis aszfalt ez, kell a francnak a homok!".

És azért egyvalamit szögezzünk le: ebben az országban a gender studies átfogó társadalmi vákuumban létezik, éppen ezért mindenki (már akit ez egyáltalán érdekel) a tartalomra figyel majd, és arról fog vitatkozni, hogy kell-e ilyesmi, avagy sem. Csak hát egyrészt a tudomány nem így működik – a jelenségek vizsgálata minden szempontból lehetséges, aztán majd a szempontok vitájában kiderül, hogy melyik releváns, és melyik nem, másrészt – és ez a fontosabb -: Magyarország kormánya éppen hatalmi, jogi eszközökkel készül eldönteni egy tudományos vitát. Ez pedig tűrhetetlen, gyalázatos, arcpirító – mély megvetése minden emberi tudásnak.

Amúgy én sok szempontból genderalapon értelmezem a társadalmat, és igyekszem többé-kevésbé píszí-módra beszélni. Az előbbit érvényes elemzési módszernek tartom, az utóbbi pedig egyszerűen így esik jól.