Kimondjuk!

Éljen Eduárd!

A tömegközlekedési káosztól a lázadásig

Ne lőjetek az újságírókra

2018. augusztus 06. - Parászka Boróka

 

 

Ha lebénul a város, nem indulnak a buszok, újra és újra kigyulladnak a metrókocsik, az nem pillanatnyi, eseti zavar, az rendszerhiba. Pontosan szemlélteti, hogy mennyire képes egy városvezetés, egy állam ellátni a feladatait. A tömegközlekedés konkrétan és szimbolikusan is annak a leképezése, ahogy a politikai rendszer működik. Ezt a romániai úttalan utakon, a budapesti dugókban, vagy a magyarországi sorvadó vasúthálózatokon vergődőknek nem kell magyarázni. Hogy meddig fajulhat az infrastrukturális tehetetlenség, és hogyan fajulhat ez lázadásig, azt most Bangladesben követheti az, aki szeretne tanulni az elrettentő példákból.

 

Dakkában hónapok óta diáktüntetések zajlanak, ám időszakban a tiltakozások mindennapossá váltak. A legutóbbi demonstrációkat azért kezdték – egy helyi katolikus oktatási központ, a Notre Dame College diákjai – mert a bangladesi fővárosban (8 906 000 ember lakja, az elővárosok lakosságával együtt 12 295 000) lehetetlen közlekedni. Csak ebben az évben háromezer áldozata volt már a közlekedési baleseteknek. Az országban 3,5 millió jármű van regisztrálva (ennél nagyságrendekkel több van az utakon, ám a többség illegálisan közlekedik) és csak 2.5 millió járművezetőnek van jogosítványa. A soksávos utakon (nincsenek sávok felfestve, a járművek úgy sorolnak be egymás mellé, ahogy érik, és úgy haladnak, ahogy tudnak, mindenféle szabályt mellőzve) lehetetlen eljutni A pontból B pontba, iskolába, munkahelyre menni. Az állandó ütközések, az elviselhetetlen tömeg miatt folyamatosak az utcai konfliktusok, veszekedések – ez a feszültség további atrocitásokhoz vezet.

 

Mondhatjuk, hogy Banglades messze van, hogy nálunk egyáltalán nincs olyan túlnépesedés, mint ott, mégiscsak vannak sávok felfestve az utakra, van némi – akadozva működő – tömegközlekedés, az itt jelen lévő feszültség pedig hellyel-közzel kezelhető. A tanulság azonban nem ez, hanem az, hogy ott, még egy olyan kaotikus, átláthatatlan helyzetben is képes volt a diákság önszervezésre. A szállító vállalatok munkatársai meg tudták szervezni az érdekvédelmet, a sztrájkot. A tüntetők tömeggé tudtak szerveződni, fel tudtak sorakozni a járhatatlan, irányíthatatlan utakon. És a jelek szerint ott is maradnak, dacára annak, hogy a biztonságos közlekedésért, a működő országért szervezett demonstrációk ellen egyre durvábban lépnek fel a hatóságok, illetve az ellentüntetők.

 

Kik voltak az első áldozatok? Az újságírók. A tiltakozások elindulásának, a tüntetések szervezésének feltétele az volt, hogy a kialakult állapotokról elinduljon egy, sok milliós közösséget bevonó párbeszéd. És elindult. A dakkai diáklapok, a helyi újságok naponta közölnek olyan vitairatokat, cikkeket – amelyeket az „európai értékek”, a szabad sajtó kontinensén ma sajnos mutatóban sem látunk. A másik feltétel az volt, hogy ebben a kaotikus, működésképtelen városban (és országban – hiszen a tüntetések egész Bangladesre kiterjedtek) az elégedetlenkedők, tüntetők tudjanak egymásról. Nem csak esetlegesen, véletlenszerűen, nem csak a közösségi média hírszórásának kiszolgáltatva, hanem profi, pontos információszórás legyen. És a tüntetők, tiltakozók tudtak, tudnak egymásról.

 

A kollégák a demonstciók alatt a tömegben, az első sorokban dolgoznak – ez a szakmai minimum. Nem váratlan, ha megsérülnek. Az viszont már az újságírás elleni általános, világszerte folyó hadjárat része, hogy a tiltakozásokon először, célzottan a sajtósokat, fotóriportereket támadták meg az ellentüntetők. Valószínűleg az év egyik fontos sajtófotója, dokumentuma lesz az a kép, amelyen Rahat Karim kezéből megpróbálják kicsavarni a kamerát. Négy társával együtt vadásztak rá a hétvégi tüntetéseken.

 

Shahidul Alam az egyik legfontosabb, nemzetközi szinten elismert bangladesi fotográfus, a Drik és Pathshala Dél-Ázsiai Médiaintézet alapítója . A tüntetéseket kezdetektől fogva követi, dokumentálja. Vasárnap civilruhás emberek törtek be a lakására, és vitték magukkal. Órákon át keringett a hír arról, hogy elrabolták – miközben Shahidul Alam segíségért kiabált. Aztán kiderült, hogy a civil ruhások nem civilek voltak, hogy rendőrségi kihallgatásra vitték. (Ligetvédők számára igazán ismerős helyzet)

 

 

Mindeközben nálunk, a csendesebb, bár szintén kaotikus köz- és nyilvános terekben kevésbé látványos, de annál kitartóbb propaganda folyik az újságírók, fotósok ellen. És által. Most épp Hont András (HVG), Kálmán Olga (?) van célkeresztben, de minden napra jut valaki, akit így vagy úgy meg lehet alázni, aki ellen hergelni lehet. Nem az a lényeg, hogy kit tapos meg a propagandamédia, hanem az, hogy az újságírókkal szembeni bizalmatlanság, megvetés fenntartható legyen. Hogy ne legyenek olyan fórumok, újságok, felületek, amelyeken a társadalmi szükségletek, feszültségek végigbeszélhetőek lennének. Még véletlenül se szerveződjön tömeggé a sokaság, és ha azzá szerveződik, ne legyen látható, hallható és érthető, mit akar.

 

Ma újságíróként kimenni nyilvános demonstrációra Kelet-Európában, de különösen Magyarországon kockázat – függetlenül attól, hogy milyen sajtónak dolgozik a kolléga. Az újságíróknak esnek azok, akiket megtéveszt a propagandamédia, és elhiszik a szisztematikusan terjesztett rágalmakat. Az újságíróknak esnek azok, akiknek elegük van a propagandamédiából, és munkatársaikon az utcán szeretnének elégtételt venni. Rengeteg a felelősségünk ebben az általános bizalmatlanságban, feszültségben, dühben nekünk is – újságíróknak, és ezzel el kell számolnunk. Az egymás ellen indított rágalomhadjáratokkal, azzal, ahogyan a témáinkat kezeljük, ahogy kiszolgáltatjuk interjúalanyainkat, ahogy felmondjuk a forrásvédelmet, és ahogy szép lassan megfeledkezünk a szakmánkról.

 

De ki nyer mindebből? Az a hatalom, amelynek nem jó, ha egy társadalom látja, és érti önmagát, ha van tükre, tere, amelyben rendezheti sorait: nevezzük ezt sajtónak. Hol és hogy kezdődik a változás? Ne lőjetek az újságírókra, mert nélkülünk és sajtó nélkül nem fog menni.

A bejegyzés trackback címe:

https://eljeneduard.blog.hu/api/trackback/id/tr5214164379

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Rettegek mert ballib vagyok 2018.08.06. 10:41:55

Ritkaság számba megy a magadfajta magyargyűlölő féreg, drága Boróka.

Örvendek, hogy munkásságodat egyre többen ismerhetik, és ismerik meg ezáltal való énedet.

Parászka Boróka 2018.08.06. 10:44:55

Mi által való az énem? :)))

Érvsebész 2018.08.06. 11:33:57

@Parászka Boróka: majd megmondja később. Most tele van a szája ritkasággal

brrrrr 2018.08.06. 13:23:07

@Parászka Boróka: Erről a szóvicces oldaladról nem ismertelek. Éljen!

a fagyi visszanyal 2018.08.06. 13:24:18

@Rettegek mert ballib vagyok:
egyébként melyik részét nem értetted a cikknek?

HZS 2018.08.06. 19:27:56

A bangladesi állapotokat összehasonlítani a kelet-európai EU-s tagsággal bíró államokével, enyhén szólva is túlzás. Legyen szó tömegközlekedésről, vagy akár hatalmi reflexek, sajtó, stb. amiről szó esik a cikkben.

Parászka Boróka 2018.08.06. 19:55:58

@HZS: valóban. Bangladesben ugyanis hónapokon át tudnak profi tüntetéseket szervezni. Még Bukarestben is megy ez valamennyire. Budapesten azonban minden nagyon szép, minden nagyon jó, és mindenki rendkívül meg van mindennel elégedve.

HZS 2018.08.07. 16:40:30

@Parászka Boróka: Latin-Amerikában is és még sokfele tudnak hosszú tüntetéseket szervezni, azért ebből ilyen messzire menő következtetéseket nem lehet levonni. A közlekedést, vallási fanatizmust, női emancipációt és még sok mindent illetően legalább száz évvel le vannak maradva a bangladesiek a Magyarországhoz képest. Amúgy száz évvel ezelőtt Magyarországon is valszeg lehetett volna hónapokon át tartó tüntetéseket szervezni. Ezzel nem szeretném ezt fejlődésként értelmezni. De hozzátehetek egy aspektust, ami azért árnyalja a (baloldali) tüntetések hiányának okait (s ez is csak egy ok a sok közül). Kádár idején átment a magyar társadalom egy olyan agymosáson, ami az individualizáció fele terelte az embereket és lehetőleg minél távolab tartotta a közössgi dolgoktól, ezzel próbálva leszerelni egy újabb forradalom esélyeit. Ez az individualizmus tehát nem egy amerikai tipusú, ami magába foglalja az közösségi úgyek iránti aktivitást is, hanem egy primitív, önző, elsősorban materialista értékrendű individualizmus. Ebben nyoma sincs a közösségben, nemzetben, országban való gondolkodásnak. S ez még inkább megmaradt a baloldalon, ott nagyobb ennek az öröksége, tehát a baloldal hosszú távon maga alatt vágta a fát, amikor ezt megpróbálta tovább kultiválni. Jobb oldali tömegeknél valamivel jobb a helyzet e téren, bár az sem rózsás. Gyurcsány ellen azért még kimentek,méghozzá tömegével, azután is, hogy törvénytelen rendőrattakkal verték szét a tüntetőket (baloldali tüntetés kudarcához annak a fellépésnek a negyede sem kéne), de ott is kifulladt előbb-utóbb: általában nem hisznek a magyarok abban, hogy változtatni tudnának a sorsukon, a dolgokon. Egy megfáradt nép, melynek az utóbbi 5oo évben, nem sok sikeres megmozdulása volt, nincsenek pozitív tapasztalatok még történelmi léptékben sem, nemhogy személyes vagy családban továbbadott pozitív tapasztalatok. Mikor volt utoljára egysikeres egy tömeges megmozdulásunk, mely erővel akart volna elérni valamit is? 5oo éve nem volt egy sikeres háborúnk, forradalmunk, semmi. A rendszerváltás éllovasi szerepe is jól hangzik, de tulajdonképpen sokak számára kudarc volt az egész rendszerváltás (nézd meg mennyien nosztalgiáznak, mennyi ember érzi magát a rendszerváltás vesztesének), s amúgyis pár vezető merész kis húzását leszámítva a tehetetlenség vitte előre a vezetőket, sodródtak az árral.
Ezen kivül természetesen még sok ok van. Vannak gazdasági sikerek, amelyek nem voltak a korábbi Gyurcsány korszak idején. Sokaknak jobban megy a szekerük, kaptak valamit ettől a rendszertől (akik meg kevésbé, azoknak segít a propaganda, hogy szintén így érezzék). Ez pedig fontosabb, mint az, hogy "Orbán lop". Mert Kelet-Európában a kisembereket, a tömegek jó részét (így pl a Dragnea-ra szavazó többséget is) rég nem hatja meg, hogy valaki lop. Ugyanis azt tapasztalták, hogy minden politikus lop, korrupt, stb. Csak az érdekli őket, hogy végre kapjanak valamit ők is. Üres hassal nehéz elvekre koncentrálni. S a magyar ellenzékről a többség szintén nem hiszi el, hogy nem lopna, csak azt, hogy gyengébb gazdasági eredményeket fog produkálni, amit már bizonyítottak. Hiteltelen az ellenzék. Aki meg pl. hiteles az egyik fél szemében, mert nem kompromittálta már magát gyenge kormányzással, (pl. LMP), a másik szemében áruló, mert nem gyűlöli eléggé a kormányt, nem eléggé gyűlölködő általában. Szüval nincs alternatíva sem, ami tömegekenek adhatna hitet, reményt, stb.. Na, ez csak pár érv, ami magyarázat a magyar tüntetések hiányára.