Kimondjuk!

Éljen Eduárd!

Malevics szexi

A kultúrharcról

2018. augusztus 05. - Iván Ildi

kazimir-malevich-the-knife-grinder.jpg

„...saját mércét kell teremteni és érvényesíteni, a saját fejünk után menni. (…) Világmagyarázatot adni csak a jobboldal képes ma, narratív előnyünk nekünk van.”

(Békés Márton)

A kultúrharc soha nem kulturális jelenség, mindig politikai. Kultúrpolitika, kurzus-esztétika teremthető elhatározásból és meggyőződésből, kulturális korszak azonban nem konstruálható – azt ugyanis maguk a művek konstruálják. A konstrukció pedig csak visszatekintve, az újabb korszakok távlatából látszik igazán. Amíg ezt, a művek elsődlegességét, nem fogadjuk el, biztos, hogy nem kulturális diskurzusban veszünk részt – valahol egészen máshol vagyunk.

A jobboldal, pontosabban annak a kurzussal azonosuló része – vélt „narratív előnyét” kihasználva, amely egyébként nem más, mint puszta hatalmi helyzet – próbálkozhat világmagyarázattal, de ezzel még totálisan kívül marad a szellem, a kultúra játékterén. A kultúra soha nem szolgál világmagyarázattal, legfeljebb világmagyarázatokkal, de ezeket sem a kurzus rózsaillatú levegőjével együtt veszi magához a fogyasztó, hanem a művek megismerése során, az erre szánt szellemi erőfeszítés révén fogadja be – amennyiben hajlandó erre az aktivitásra, felvállalja az esztétikai folyamat rá eső részét. A világmagyarázat, ha ennél könnyebben adja magát, csupán agymosás, propaganda.

A Kulturkampf harcosai éppen ettől a nem megspórolható szellemi erőfeszítéstől szeretnék megkímélni a kurzus híveit. Ezzel, a kultúra „könnyebbik végével” szeretnék elpörölni a kezdeményezést az általuk leszerepeltnek titulált „liberális”, „baloldali” kultúrától. Ami természetesen totális félreértés. A kultúra produktumai éppen a befogadás folyamatában fejtik ki hatásukat. A készen kapott, elnyűtt formák nem hatnak. Persze, azért lehet őket sulykolni, erőltetni, kitapétázni velük az országot – lásd fent. Ezek nem kulturális üzenetek.

A formák egy ideig működnek, azután kiürülnek – ilyen a természetük. Kultúra ezért ott van, ahol új formák születnek. Ezért nonszensz a konzervatív, kereszténydemokrata, populista, polgári, nemzeti-keresztény kultúra víziója. A múlt elemeiből nem lehet eleven és lélegző közeget teremteni, édeskevés, ha rávágjuk: ez most szexi és menő. Nem véletlen, hogy a 20. század tizes-húszas éveiben született, valóban forradalmi új művészet a formák totális felülvizsgálatával kezdődött.

De valójában mi is az, amit a NER kultúrharcosai olyan dühödten támadnak? Miféle kultúrát akarnak ők kiszorítani, marginalizálni, legyőzni?

A Békés Márton által emlegetett 40+28 évre visszanyúló kulturális korszak természetesen nem létezik – csupán az a feltételezés, hogy mindezen évek alatt ugyanaz a paradigma határozta meg a magyarországi kulturális életet, képtelenül elnagyolt kultúrafogalomról árulkodik. De még az emblematikus kilencvenes évek kulturális közege sem tekinthető „korszaknak” abban az értelemben, ahogyan ezt a szerző használja.

Ha feltételezzük, hogy ebben a mumus-kultúrában mégis megnyilvánult valamiféle korszellem, amely a kurzus harcosai számára olyannyira riasztóvá tette, az nem lehet más, mint a felfokozott figyelemre, a reflexióra és önreflexióra való hajlam, amelynek a kurzus-„kultúrák” szükségszerűen híján vannak, s amely a Békés Márton által félreértett „narratív előny” valódi forrása.

A NER-nek nincs és nem is lesz kultúrája. Számára marad az erőszak és a frusztráció.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://eljeneduard.blog.hu/api/trackback/id/tr1314163179

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.